top of page

Szubjektív levél a szerzőhöz

A legelső, amit meg szeretnék említeni, hogy mennyire zavarba ejtően nagy, illetve széles körű ismeretanyagot dolgozott fel. Bevallom, az írásában szereplő műalkotások és szerzők jó részéről még csak nem is, vagy legjobb esetben érintőlegesen hallottam. Érezhetően elkötelezetten és mély személyes érdeklődéssel állt az anyaghoz. Az, hogy egyes alkotások és művészi életrajzok ismétlődnek, személyes beszélgetéseink során az írás kisebb hibájának értékeltem, viszont a szöveget végigolvasva már egyértelmű pozitívumának gondolom, hiszen a fejezetenként vissza-visszatérő példák segítik az olvasót, hogy a hatalmas anyagban ne tévedjen el, emellett természetesen egy alkotó vagy egy alkotó kapcsolata művéhez, esetleg környezetéhez nem csak egy kórkép mintájául szolgálhat.

Mindezzel együtt úgy érzem, egyfajta szigorúbb rendszerezettség jót tett volna a példák felsorolásakor, hiszen azok sokszor korszakonként és stílusonként változva már-már cikáznak a szövegben. Ebből a perspektívából nézve az ötödik, Megtévesztés művészete fejezet tetszett leginkább, mivel itt egy bizonyos, időben és térben tisztán meghatározott alkotói állapot alaposan ki van bontva, érezhetően hosszú utánajárás eredményeként a laikus olvasó számára is izgalmas textus jön létre, sőt az adott szövegelemek diskurzusba is lépnek egymással, lásd: Maugham és Flaubert eltérő véleménye a művész életrajzának ismerete és a mű élvezetének viszonyáról.

A másik egyből szembeötlő, amit említett személyes beszélgetéseink során is, hogy szeretné tanulmánya élő részévé tenni a zenét, és hogy ez a törekvése, a zene absztrakt volta okán, mennyire vastag falakba ütközik. Írását olvasva azonban úgy éreztem, Fanny és Felix Mendelssohn viszonyának ábrázolásával, és különösen Beethoven titkos üzenetével Jozefin Brunszvik hercegnőnek sikerült kitűzött célját megvalósítania.

Legmegindítóbb fejezetek számomra Az idő reszketése és az Elnémulás voltak. Előbbi mert mindenképp elgondolkodtatónak tartom, mikor a művész nem adja meg magát az elmúlás tudatának, hanem úgy érzi, jobb, és talán őszintébb, teljesítményt kell nyújtania, mint azelőtt valaha. Érezni ebben valami emberit és büszkét. Az Elnémulásnak azok a részei fogtak leginkább meg, amelyekben a művész saját elhatározásából dönt úgy, hogy nem folytat többé alkotó tevékenységet, legyen az alkohol és ópiumhasználat, vagy az autisztikus elszigetelődés. Különösen tragikus ez Gulácsy Lajos vagy Camille Claudel eseténél, ahol az egyénen kívül álló, az ő döntéseiktől független traumatikus folyamatok vezetnek elnémuláshoz.

Közel éreztem magamhoz még a Vágyteljesítés és Találkozásélmény fejezeteket is, utóbbit egyben az egyik legalaposabban körülírt és legtalálóbb példákkal alátámasztott résznek is gondolom. Érvelése Balthus kamaszlányokhoz való vonzódásához, ami nem egyenlő a pedofiliával, véleményem szerint precíz és együttérző, József Attila Ódájának keletkezéstörténete, amennyiben a Hatások és ellenhatásokban részletezett, Szántó Juditra gyakorolta hatásától eltekintünk, pedig szinte nevetségesen groteszk, éppen ettől szerethető. Személyes okoknál fogva kedvencem azonban Kokoschka és Alma Mahler viszonya, amelyben a szeretett nő elvesztésének traumája és a traumafeldolgozás mindkét fejezetben kellő alapossággal került az olvasó elé

Ahogy fentebb már említettem, legjobban megírtnak, a feldolgozott anyaghoz leginkább illő stílusúnak a Megtévesztés művészete, illetve a Spontaneitás és tudatosság fejezeteket gondolom. Kézenfekvő példának a Leplező és leleplező függönyök részben szereplő folyamatot hoznám fel, ahogyan Parrhaziosz és Zeuxisz párbajából kiindulva eljut Mantegnáig, majd a flamand barokkon át Csontváryig, és még azon túl, Orson Wellesig. Talán érzékelteti az előző mondat is, hogy nem önmagában csak gondolatilag, de szerkesztői, technikai értelemben véve is erősnek érzem akár a narratív, akár a dramaturgiai megoldásokat.

Végezetül szerettem volna valami frappánsat írni, hogy mennyire sok mindent tanultam, hogy mennyire más szemszögből fogok ezentúl egyes műveket nézni, és hogy mennyire sok új alkotót és műalkotást ismertem meg. Mindez ugyan igaz, de fontosabbnak érzem, hogy szövege rávilágított a művész küszködésének folyamatára; arra, hogy az, ami bizonyos kívülállók akár elmebajként vagy kezdődő elmebajként is értékelhetnek, milyen erősen hozzájárul a műalkotás létrejöttéhez. Annyira ez nem meglepő, hiszen

ha valaki olyannak szándékozik ábrázolni akár a világ egy kis szegletét, amilyennek más őelőtte még nem, mindenképpen vállalnia szükséges az ezzel együtt járó elszigetelődést,

hogy nem képes utána már úgy kommunikálni, legyen szó akármilyen kommunikációról, mint ahogy azt a társadalmi elvárások alátámasztják, illetve az elszigetelődésből adódó gyötrődést, és az azt csillapítani próbáló konkrét és kevésbé konkrét elemek megjelenését életében. Számomra írása leginkább azt bizonyítja, hogy művésznek lenni elsősorban vállalást jelent.


Hanis Gábor, író

13 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page