Napjainkban divatossá vált a metaverzum fogalma: a Szilícium-völgyben olyan virtuális dimenzión dolgoznak, ahol a különféle avatárokba kihelyezett tartalmaink szép új világot teremthetnek. Kétségkívül izgalmas gondolatkísérlet, de aki fellapozza Gerevich József Szemfényvesztő művészet (Labirintus Kiadó Kft., 2021, Bp. 399 p.) című kötetét, az csakhamar rájön, hogy a spanyolviaszt már feltalálták. Ugyanis a metaverzum réges-régen létezik – és művészetnek hívják.
Gerevich József (pszichiáter, író, címzetes egyetemi tanár) megkerülhetetlen név azok számára, akik a művészetlélektan galaxisában otthonosan mozgó, szakszerűen, mégis gördülékenyen író, lenyűgözően sokoldalú vezetőre bíznák magukat az alkotások által feltáruló metaverzumban. Mert aki sokszáz tudományos publikáció és húsznál is több szakkönyv szerzője, az olyan ajtókat képes megnyitni a lélektanra és művészetre egyaránt fogékony befogadók előtt, melyeken belépve örökre megváltozhat a recepciós horizontunk. A Szemfényvesztő művészet című kötet koronaékszer: hosszú évek előadói, írói munkásságának és kutatásának világos rendszerbe szervezett foglalata. Olyan könyv, melyet ínyenc csemegeként olvas a mindennapok műélvezője, de haszonnal és érdeklődéssel forgat a szakember is. Karosszékben, gőzölgő tea mellett a téli estéken éppoly adekvát lapozgatni, mint felvenni egy tudományos kutatás bibliográfiájába alapműként.
Gerevich József ugyanis tud valamit, amit kevesen: nemcsak felkelti az olvasóban az esztétikai létmód iránti heves sóvárgást, hanem össze is köti a psziché megismerésének örök, emberi vágyával. S ez - mint minden, ami emberi és örök - széleskörű érdeklődésre tarthat számot.
A borítólap, mely Robert Delaunay Malacok körhintája című festményét használja fel, remekül rímel a könyv alcímére: utazás szerzők és művek körhintáján. A színes, kavargó manézs és a nézőtér képe ezúttal mégsem válik külön – hála a borítóterv vizuális megoldásának: az olvasó egy félrehúzott, piros színházi függöny jóvoltából pillanthat be a kulisszák közé, s ezzel mintegy meghívást kap a következő sokszáz oldal hasonlóan koegzisztens kalandjára. A kötettel való első találkozás gondos tudatossággal megkomponált benyomása csupán az első élményünk arról a minden részletre kiterjedő átgondoltságról, mely az utolsó oldalig nyomon követhető a szövegtest valamint az azt teljessé tevő képi világ diskurzusában.
Tartalmát tekintve a szerzőtől jól megszokott pontos, gördülékeny, mégis objektívan megfogalmazott információbőséget kapjuk, mely az alkotáslélektan felől vezet be abba a világba, ahol színek, kompozíciók, dallamok, filmkockák, szüzsék és fabulák között visz az ismeret és önismeret ösvénye. Az a galaxis, melyben járunk, tágas, ebből fakadóan megismerhetetlen is, ám a könyv úgy kalauzol minket a tematikájában elmélyülve, hogy a befogadó biztonságban érzi magát. A találó alcímekkel ellátott, gondosan felépített textus segít rendszerezni a sűrűszövésű tartalmat, az előre- és visszautalások és hivatkozások kellemes arányban adagolva az olvasót mindvégig inspirálják, egyben emlékeztetik arra, hogy a művészetbe olvadó lélekpályákat ne bulváros történetekként, hanem véres valóságként olvassa. Akár a saját valóságaként. Ezért (is) letehetetlen a Szemfényvesztő művészet: szükségszerűen involválódunk olvastán – nem voyeur kíváncsiskodással, hanem a megismerés valódi, ontológiai szükségletével.
Találomra felütve a könyvet Bruce Nauman neonbetűi kiáltanak az arcunkba egy lapról: „Run from fear – fun from rear”. Szabad mosolyogni, szabad meghökkenni, szabad izgatottan elolvasni a vonatkozó szöveget, sőt, ezt mind egyszerre, de szabad recepcióesztétikai utalásként is értelmezni a blikkfangos üzenetet: majd ennek szellemében szabad a kötet végére lapozni.
Az Utószó előtti oldalon Vincent van Gogh festménye látható: a címe - Gauguin széke. Ennek a párdarabja fogadta az olvasót a könyv legelső képeként. Van Gogh széke. Az alkotó, az alkotás és befogadó diskurzusa akkor termékeny és gyógyító folyamat, ha mer egyenrangú, elfogadó, egyben fájdalmasan őszinte gesztussá válni: akár egy terápiás ülés. Két ülésben. Aki pedig veszi a fáradságot, és végig bogarássza a Függeléket, több mint ötszáz tételen keresztül szembesül azzal a rejtelmes labirintussal, melyben egymaga alighanem eltévedne, ha nem nyújtana segédkezet és iránymutatást a Szemfényvesztő művészet, melynek lapjain minden, mindennel összefügg. Megtudhatjuk, miért is lehetünk mindannyian Bovaryné alakmásai, és miért jó az nekünk. (Ha éppenséggel az.) Olvashatunk motívumtípusokról és spontaneitásról, az idő reszketéséről, múzsákról és valóságról. Láthatjuk Marcel Duchampot Eve Babitz-cal sakkozni, de kitakarhatjuk József Attilával együtt a sebeinket is akár, úgy, hogy egyetlen percig sem unatkozunk azon a gigantikus belső utazáson, melyre a könyv jóvoltából elindultunk. S ha már útvesztő: frissen induló Labirintus Kiadó Kft. (felelős kiadó: Ocsovai Dóra) debütáló darabja ez az igényesen megszerkesztett, jól tördelt, minőségi papíron megjelenő kötet, melynek a gazdag és nívós képanyag nem csupán illusztrálója, hanem lényegéhez szorosan kapcsolódó tartalomeleme is egyben. Komoly munkát tartunk a kezünkben, ne tévesszen meg senkit a színes forgatag: bizonyság erre, hogy olyan komoly szakértők előszavával jelent meg a könyv, mint Plesznivy Edit művészettörténész, Bókay Antal irodalomtörténész, Farkas Zoltán zenetörténész.
Egy jó mű: felkavar. Megrendít a szépség vagy a rútság hiteles felmutatásával, de fel is emel: az érvényes alkotások újraalkotják a világunkat. Végtelen számú értelmezési élményt nyithat meg egyetlen művészi aktus is, sokkal izgalmasabb és ősibb módon tárva fel a párhuzamos dimenziók lehetőségét, mint a high-tech világ metaverzumaiban elképzelhető lenne. Szinte káprázik a szemünk ettől a dús interkulturális galaxistól. Vagy nem is a szemünk, hanem a szellemünk az, amit stimulál a kötet? Egy biztos: Gerevich József legújabb könyvét számos jelzővel lehet illetni, de talán a legigazabb szó rá az, hogy hiteles. Hiszen csak hiteles munka tud ránk intenzíven hatni. Csak hiteles módon, hiteles forrásból fogadjuk el a továbbgondolásra buzdító szavakat: ecce artist! Íme a művész! Ugyanis a szerző úgy mutat a művekre és művészekre, hogy közben mindvégig magunkon érezzük tekintetét. És ez a tekintet nem ítélkező, hanem értő és megértő. Olyan narrációval van dolgunk, melyet igaznak tudunk ítélni – magunkra nézvést is. Nagy dolog ez.
Na de hol itt a szemfényvesztés? – tehetjük fel joggal a kérdést. Nem csupán a figyelmet felkeltő címadási technika bűvöletének köszönhető a részben provokatív, részben metaforikus címválasztás? Valóban a „szemfényvesztés” szóban rejlene a Gerevich-féle galaxis-útikalauz kvintesszenciája? Nos, erre is fény derül a végén: mert abban biztosak lehetünk, hogy ha szembe nézünk azzal a tükörrel, melyet ez a könyv lapjai által oly sajátosan feltáruló metaverzum mutat, nem csupán kérdéseket teszünk fel, de válaszokat is kapunk azokra. Olykor nyugtalanítókat, de őszintéket. S ha a szemfényvesztésen keresztül közelebb jutunk az igazsághoz, akkor mór megtette a kötelességét. A mór mehet. De a könyv marad: alapdarabként szellemi kincsestárunkban.
Comments