Artemisia, a művészet hősnője Párizsban

Ha Párizsra és egy monumentális festészeti tárlatra gondolunk, valljuk be, nem az elsők között jut eszünkbe a szóba jöhető kiállítóterek közt a Musée Jacquemart-André. Mégis, a régi polgári villából átalakult múzeum fontos pont a művészeti térképen, hiszen hagyományszámba megy, hogy minden kiállításuk szenzációvá válik a klasszikus festészetet kedvelők körében. Legutóbb a Galleria Borghese remekműveiből válogattak, Caravaggio Gyümölcsös fiújától kezdve Raffaello Nő unikornissal képéig. Így kerültek egy terembe, mit terembe, egy nappali méretű, selyemtapétával borított falú szobába egymás mellé Leonardo, Tiziano hihetetlen fő művei: ahol akár testközelből is feltehettük a kérdést, melyik Léda és a hattyú-ábrázolás a kedvenc a két ikonikus festményből. Ősszel ide költöznek Georges de La Tour apró, intim fényei a sötétbe forduló vásznakon, de most, márciustól augusztusig egy nő költözött az összes termekbe, mégpedig egy ragyogó tehetség, a barokk festészet csillogó sztárja: Artemisia Gentileschi.

A hangulatos kertből nyíló villa alsó szobáiban a művészetpártoló egykori tulajdonosok személyes tárgyait, berendezett szobáit és műtárgy-gyűjteményét lehet megtekinteni, itt zajlanak az éjszakai, gyertyafényes tárlatvezetések is – az azonban, aki a csodákat szeretné látni, rutinosan elhalad a télikertben teázók mellett, s határozott léptekkel felsiet az oszlopos lépcsősoron, hogy az átriumon át már szinte szaladó léptekkel vágjon át a recsegő parkettás előtéren, hogy megérkezzen az időszaki kiállítások egymásba nyíló, sötétre festett falú, intim termeihez; ott kezdődnek a visszafojtott lélegzetek.

Artemisia, az állócsillag

Artemisia Gentileschi az utóbbi évtizedek gyakran emlegetett festő-sztárja, aki sokáig, több századon keresztül elfeledett életművel és élettörténettel rendelkezett. Az olasz művészettörténész, Roberto Longhi, aki Caravaggio-t is újra felfedezte a huszadik század első felében, tette ugyanezt Artemisia Gentileschi munkáival. Mégis, az átütő sikert felesége, Lucia Lopresti álnéven írt regénye jelentette számára, aki a főnixként szárnyaló festőt keresztnevén szólítva, párbeszédbe elegyedve keltette életre egy döbbenetes erejű, mély lelkiségű és páratlan gazdagságú szövegfolyamban. Ez nem más, mint Anna Banti Artemisiája, amelyet immár, 80 év múltán a magyar olvasók is olvashatnak, Lukácsi Margit nagyszerű fordításának hála. Mennyiben életrajzi regény ez és mennyiben fikció? Mit tudunk meg belőle a művészről, s mit a női szerepeiről? Egyáltalán elválik-e a kettő?

Mielőtt a kérdést megválaszolnánk, térjünk vissza a kiállításhoz.

Artemisia Gentileschi ezúttal, ahogy a címben is megfogalmazták a kiállítás kurátorai, a művészet hősnőjeként mutatkozik be a mostani, különleges válogatásban. Miért különleges? Több szempontból is. Egyrészt, vannak olyan kiállított művek, amelyek magángyűjtemények részei, s többnyire nem látogatók szemeinek szánták őket, és vannak olyanok, amelyek nagyon is ismertek, de igen ritkán utaznak, így egyben, ebben a válogatásban pedig egészen biztos, hogy sosem voltak még láthatóak.

A tematikusan felépített intim méretű termekben kanyarogva Artemisia életének különböző témáiba tekinthet bele a látogató – mi is eszerint haladunk a félhomályos, barokkosan erős, telt színekre festett falak és a hagyományosan nagy tömeg között.

Apa és lánya: Orazio és Artemisia

Amikor női alkotóról esik szó, nemigen szokták kihagyni, hogy megvizsgálják a kínálkozó szálat, tudniillik, hogy a művész ’valakinek a valakije’-e: Artemisia Gentileschi kapcsán pedig nem jelent rizikót és fontos is tudni, hogy Orazio Gentileschinek, a kor neves festőjének a lánya. Karrierje is neki köszönhetően indult, édesapja rutinos szemei fedezték fel lányában a korán kibontakozó tehetséget, Artemisia 17 éves volt, amikor Zsuzsánna és a vének című festményével megmutatta, mire képes. A tárlat első terme éppen erről a kapcsolatról emlékszik meg, amikor bemutatja az apa festményeit, mellette a lányáét: ugyanaz a téma, hasonló ábrázolásmód, technika, mégis eltéveszthetetlenül másfajta szenvedélyek, festőileg kifejezett érzelmek mutatkoznak meg az alakokon. Az, hogy mindennek a kezdete, a Zsuzsánna és a vének (1610) is a teremben van, a mellette levő falon, pedig csak fokozza a drámai pillanatot. Más apa- és mentorfigura is megjelent Artemisia életében, mégpedig apja barátja, Caravaggio, akitől a chiaroscuro festői technikáját, a festői pátosz megjelenítésének és az erőszakos képiség naturalizmusának hagyományait egyetlen női tanítványaként örökítette tovább.

Orazio és Artemisia Gentileschi festményei egymás mellett

„Nem ismeri a női lét alázatát, kedvességét, az óvatos és homályos kételyt; semmi sem fogja ki a szelet a szárnyaiból. Csupán egyetlen félelemmel vegyes, gyengéd tisztelet állíthatja meg, ha Artemisia Gentileschi az apjára gondol. De Orazio nehéz szeretete elfordult tőle, és a nagy értéke mindennemű gyengeség fölött ítélkező kardja, amelynek gondolata is elég, hogy belédöfjön. Le kell szoknia róla, ha nem akar kínok közt meghalni.” részlet Anna Banti - Artemisia című regényéből

Ahogy pszichoterápiás szempontból Verena Kast is megfogalmazta, megfigyelhető, hogy a tehetséges leányoknak sokszor zsarnokoskodó apjuk, érzelmileg hideg apa-kapcsolatuk van, ez a dinamika is közrejátszik abban, hogy hajtja őket a megfelelésvágy, ami tehetségükkel párosulva gyakorta kiemelkedő művészi, alkotói tevékenységet eredményez. Így volt ez Artemisia Gentileschi esetében is, aki édesanyját korán elvesztette, s egy olyan apa mellett nőtt fel, aki szangvinikus alkatként, a jóindulatú visszaemlékezők szerint is „inkább volt állat, mint ember”. Hagyományosnak tekinthető érzelmi megerősítésre a lány így nem számíthatott, kapcsolatuk mégis igen különleges volt-; amikor sok év, több évtized kihagyása után újra találkoznak, együtt dolgoznak megrendeléseken és Orazio őt hívja, amikor Londonban megrendeléseinek teljesítéséhez szüksége van egy alkotótársra, s Artemisia, a korban nőként szinte elképzelhetetlen módon egyedül elutazik hozzá, szekéren végighajtva Franciaországon, hosszú heteken át átkelve a tengeren. Haláláig elkíséri művészi útján, s végül talán meg is bizonyosodik arról, hogy nemcsak festőként, hanem apaként és lányként is szeretetteljes a viszonyuk. Banti így ír harmóniájukról a regényben:

„Pillantásaikkal egy nemes és titkos nyelvet beszéltek, amely az egész látható világot átfogta, sőt egy nagy időt is, az emberi életen túl: a mesterek örök akadémiáján, amelynek jelét és ítéletét Orazio hordozta. És a kellő csend után szabad és jelentőségteljes szavakat váltottak a művészetről, mégpedig olyan varázslatos egyenrangúságban, amely túllépett a kor, a nem és az apa-leány viszony esetlegességén. Artemisia tehát igazolást nyert, a különc, érett hölgy, aki egyedül elhagyta otthonát – ahogy az emberek mondanák –, holott nem kényszerítette rá semmi. Itt biztonságban van és boldog – a páratlanul tiszteletteljes gesztusok és szavak, az elismerés és a tisztességes fenntartások jelentik számára ehhez a zálogot. Két lélek, nem férfi és nő, nem apa és lánya. És a lány, az alázatosság követelménye alól felszabadulva, a bizonyítás hevében feloldódva és abból bátorságot merítve felemeli a fejét, felvonja szemöldökét. Elmagyarázza, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, tisztázza a szándékait: elismeri a hibákat anélkül, hogy szenvedne tőlük; örül a sikereknek anélkül, hogy elbízná magát, inkább nevet rajtuk, mint a jól sikerült tréfán. Csipetnyi mámor: öklét a csípőjére támasztja, férfiasan; merev ruhába szorított teste most cseppet sem nőies, de milyen ártatlan! Ez az átkozott festészet! „Mondom neked, ilyen rövidülést Baglione meg a többi római festő soha nem tudna festeni.”

Ez az idilli egység mutatkozik meg a két kép egymás mellé rendezésében is, ahogy kiegészíti egymást a férfi tartózkodó megfigyelése és a nő szenvedélyes látásmódja, ugyanazzal a mesteri festőiséggel.

A trauma lenyomata: Judit és Holofernész története

Artemisia Gentileschi életművében, bár a kiállítás rendezői más kép-összefüggéseket helyeztek előtérbe, lehetetlen nem szót ejteni a két Judit levágja Holofernész fejét - festményről, amelyek legismertebb alkotásai közé tartoznak. Gerevich József pszichiáter, író, a Szemfényvesztő művészetben referenciaértékűen foglalta össze a két kép alkotáslélektani olvasatát: „A 17. században élt festőnő, Artemisia Gentileschi képeinek visszatérő témája, hogy nő erőszakot követ el férfi ellen (Judit megöli Holofernészt, 1614– 1620; Jáhel és Sisera, 1620). Az ismétlődő témaválasztás miatt felmerült a kérdés, hogy a képek mögött nem traumatikus élmény húzódik-e meg. Az élettörténet vizsgálata igazolta a feltevést: Artemisia 19 éves korában, 1612-ben súlyos traumasorozaton ment keresztül. Ebben az évben a művészeti akadémia elutasította felvételi kérelmét. Ekkoriban nem hitték el, hogy nő is festhet jó képeket. Apja, aki szintén festő volt, egyik művésztársát, Agostino Tassit kérte el, hogy képezze tovább a lányát. Néhány hónappal később kiderült, hogy Tassi megerőszakolta a szép szűzlányt. Ekkor az apa feljelentette Tassit, és hosszú bírósági procedúra kezdődött. Bár a trauma-irodalomban a perindítást a trauma gyógyításának egyik első lépéseként tartják számon, Gentileschi esetében ez újabb tortúrák kezdetét jelentette. A periratok tanúsága szerint élete legfájdalmasabb élményének minden mozzanata nyilvánossá vált. Bábák által végzett nőgyógyászati vizsgálaton kellett átesnie a bíróság szeme láttára. Talán a legnagyobb megpróbáltatás akkor érte, amikor – az akkori szokásoknak megfelelően – hazugságvizsgálatnak vetették alá. Ez abból állt, hogy zsinórral körülfonták az ujjait, majd egyre erősebben megszorították a zsinórt. Ez a tortúra azon a közhiedelmen alapult, hogy a fájdalom hatására mindenki az igazat mondja. Az eljárás során ismételten megkérdezték tőle, igaz-e, hogy Tassi megerőszakolta. Ő mindvégig kitartott állítása mellett. Ez a súlyos traumatizáció kimeríthette a szakirodalomban korábban leírt ún. „kínzás-szindrómát”. S bár a bíróság Artemisiának adott igazat, s nem sokkal a per után a festőnő férjhez ment és öt gyermeket szült, lelke még nyolc évvel a trauma után sem nyugodott meg, hiszen Judit és Holofernész kettősét újra és ugyanolyan horrorisztikus módon festette le.”

Judit és szolgálója Holofernész levágott fejével (1615) © Ministera della Cultura

Érdekes, hogy a tárlat egyetlen, értelmezhetetlen negatívumaként egy kortárs, 17. századi másolat látható erről a fontos műtárgyról, ami felesleges izgalmakhoz is vezet – hiszen a kiállított kép azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy erőtlen, művi, hiányzik belőle a megszokott szenvedély, mélység és az érzelmek ábrázolása. Rögtön megnyugszik azonban a kiállítás szemlélője, amikor a képcédulára tekint: nem a kép ereje hiányzik élőben, hanem maga a festményeredeti…

Szerencsére a nem kevésbé lenyűgöző, s a témát tovább dolgozó Judit és szolgálója Holofernész levágott fejével (1615) eredeti erejével és mesteri részleteivel helyezi vissza az egyensúlyt.

Artemisia hősnői tehát gyakran erőszakosak, illetve erőszak áldozatai, akiket empátiával, erővel és lelki mélységgel ábrázol. Hasonlóak a következő, külön teremben összegyűjtött, megrendelésre készült portréinak egyes darabjai is.

Portrék, önarcképek és női szerepek

Önarckép lantjátékosként (1614-15) © Allen Phillips/Wadsworth Atheneum

A portréfestészetet még a 17. században is azért tartották olyan műfajnak, amelyet megrendelésre néha még nők is gyakorolhattak, mert a másolás, az utánzás volt a lényege – Artemisia azonban nem ezzel a látásmóddal alkotott, még portrét sem. Megbízói is gyakorta megjegyezték, hogy különleges képessége volt arra, hogy saját magát különböző szerepekben ábrázolja, gyakran kompozíciói nőalakjainak saját képmását, karakterét kölcsönözte. Gyakran kérték is ezt tőle nemes megbízói, amikor festményt rendeltek, mint például a teremben látható ikonikus esetében, amelyet II. Cosimo Medici megbízására festett. Számos képe született megrendelésre és ezeknek köszönhetően – sikereit nehezen megemésztő férje távozását követően – teljesen egyedül tartotta fenn háztartását. Igaz, addig sem sok befolyással volt ez a tény anyagi helyzetére, hiszen például házassági szerződésükben egyedülálló módon még az is ki volt kötve, hogy Pierantonio csak Artemisia hozzájárulásával nyúlhatott a hozományhoz.

Technikájáról érdekes tudni, hogy portréit karton-sablonokkal és egyéb vonalátmásolással kompozícióról kompozícióra tudta tovább örökíteni, s a figurák attribútumait megváltoztatva hozott létre újabb műalkotásokat.  

Erotika és frivol humor Artemisia művészetében

A humor és az erotika két olyan téma, amelyet női alkotókkal kapcsolatban nemigen szoktak említeni, főként a 17. században, Artemisia pedig ebben is úttörő volt. A női érzelmek teljes skáláját vizsgálja és bejárja festményein. A kiállításon több oldalról bemutatott Érosz (a szerelem) és Thanatosz (a halál) egyesülése egyik fontos témája. Kleopátra történetének erotikus potenciálja különösen lenyűgözte őt, több ízben megfestette a szolgaság elől inkább a halálba induló nőt. A nézőnek olyan érzése támadhat, mintha Kleopátra szándékai a festő saját érzéseit visszhangzanák.

Érdemes részleteiben is megvizsgálni a szinte frivol erotikával megfestett képeket, amelyekhez szintén saját testét kölcsönözte, ritkán láthatunk barokk festőtől ennyire személyes női akt-ábrázolásokat (Magdolna, Kleopátra, Danaé és Vénusz szerepeiben):

Lélegzetelállító látni, ahogy vegyíti az éterit az erotikával. Mária Magdolna (1. képrészlet) ábrázolásához szintén saját képmását használta, s az alak testtartása, válláról leomló, keblét lágyan felfedő inge valós testiséget sugároz a bibliai alak képében.

Mindezek láttán nem döbbenhetünk meg azon a levelezésen, amely 2011-ben került napvilágra és firenzei szeretőjével és szellemi-lelki társával, Francesco Maria Maringhivel kapcsolatos szenvedélyének fokába, nagy szerelmükbe is betekintést enged.

És idézzük fel Az inklináció allegóriáját (1615-16) is, amely egy másik, firenzei festmény társaságában bújik meg az egyik átjáróban. A figura megrendelésre készült, a Casa Buonarrotti mennyezetéhez, s különös történet kapcsolódik hozzá. Az álló nőalakot Artemisia saját – a kép alkotásakor egyébként várandós – teste után mintázta, s teljesen meztelenül ábrázolta – az utókor pedig „belepirult” ebbe a képbe: egy kortársával, Volterranoval festettek rá egy drapériát, amely az altestet altakarja. Restaurálás és UV-átvilágítás közben művészettörténészek számára látható volt az eredeti kép, majd visszahelyezték rá a leplet.

Elég a lábfej erotikáját közelről megvizsgálnunk ahhoz, hogy feltételezhessük a teljes kompozíció hatását. Bár jelenleg is látható rajta a drapéria, amely szemérmesen eltakarja a nőalak altestét, az, hogy Artemisia háromszoros fizetséget kapott érte, mint a többi – férfi – festő, aki a mennyezeten dolgozott, csak megerősíti ezt a merészséget.

A "mi Artemisiánk"

Kleopátra, Jáhel és a kiállításnézők

És az utolsó teremben elkövetkezik az a pillanat, amelyre a kiállítás ékköveként várhattunk: megjelenik a ’budapesti kép’, a Szépművészeti Múzeumból jól ismert, ritkán kölcsönzött Jáhel és Siséra (1620)… de milyen pompás társaságban: társa a falon Kleopátra , szemben vele pedig a méreteivel is lenyűgöző, már karrierje csúcsán, 1642-ben megfestett verziójú Judit és szolgálója Holofernész levágott fejével helyezkedik el.

Nem véletlen, hogy a kiállításlátogatók jelenlétükkel is a kép mellett – pontosabban előtt – teszik le voksukat – hiszen ez az angyali arccal véghezvitt brutális jelenet került óriásplakátra, de megigéző hatásával folyamatos tömeget tart maga körül a kiállítás záró termében is.

Festészeti dimenziók bűvöletében

Az alvó Ámor, 1620

Aki rutinos kiállításnéző és katalógus-lapozgató, gyakran tapasztalhatja, hogy egy-egy monumentális festmény, amelyet reprodukciókon annyit láttunk, csodáltuk részleteit, élőben „összemegy”. Artemisia esetében talán hasonló érzésünk sem volt, de az meglepő tapasztalás, hogy kis méretben is monumentális elemi erővel bíró alkotásokat hozott létre. A tárlat számunkra emlékezetes képei mind egészen kisméretűnek mondhatók – ezeket koronázza meg a piciny, alvó Ámor, amely mindössze könyvborítónyi méretével összefoglalja mindazt, amit Artemisia a művészetről és az érzelmekről tudott és megmutatott, ezúttal nekünk, kiállításnézőknek.

Művészet, irodalom és személyes élmény

Banti regénye pedig, hogy a bevezetőben feltett kérdésünket is megválaszoljuk, ezt a két témát helyezi előtérbe a  kronologikus történeti adathalmozás helyett, ebből alkot a jelent és a múltat összekötő lélek-párbeszédével egyszerit és megismételhetetlent. Ide kívánkoznak Martos Gábor művészeti író szavai, aki így fogalmazott: „nem egy életrajzi könyv a szó klasszikus értelmében, vagyis hogy ebből semmivel sem tudtam meg többet Artemisia Gentileschiről, mint amit eddig is, viszont valami egészen nagyszerű, ráadásul az én ízlésemhez nagyon is közel álló, "nagybetűs" irodalom, amit nagy kár lett volna kihagyni. A regény, a regény regénye, sőt néhol a regény regényének a regénye, az idősíkok időnkénti összecsúsztatása, a két nő – Anna és Artemisia, író és "tárgy" – egészen különleges viszonya, az ebből/ebbe való folyamatos ki-be járkálás, és hát maga ez az elképesztő szövegfolyam... – szóval szerettem, nagyon.”

Lehet Artemisiát nem szeretni? Önökre bízzuk. Írják meg bátran véleményüket:

///

KIÁLLÍTÁS:

• Artemisia – héroine de l’art, Musée Jacquemart-André // Artemisia – A művészet hősnője, Jacquemart-André Múzeum, Párizs

A kiállítás megtekinthető 2025. augusztus 3-ig naponta 10-18 óra között.

IRODALOM | KÖNYVEINK A TÉMÁBAN:

• Anna Banti, Artemisia, Labirintus, 2024.

• Gerevich József, Szemfényvesztő művészet, Labirintus, 2021.