Valahányszor művészetpszichológiai vagy művész-patográfiai tanulmányt olvastam, az élvezet és tudástöbblet ellenére mindig megmaradt az a meggyőződésem, hogy mint tudományt a művészetpszichológiát nem szabad túlzottan komolyan venni. Impresszionisztikus fogalmak, ad hoc kategóriák, esetleges, hogy mit emelnek ki a többé vagy inkább kevésbé ismert életrajzi háttérből és egy, néhány vagy milyen, de jobbára pszichoanalitikus magyarázó elvre sikerül-e felfűzni a gondolatmenetet? Több-e az eredmény a pszichobiográfiánál vagy a műalkotás rejtélyes szubjektív hatását és az előrement érzelmi értékelést alá tudom-e néhány tudományos érvvel támasztani? Mindenesetre ritkaság, hogy ugyanabban az ügyben ill. “művész és alkotása” relációban akárcsak két szakember mondjuk a fő érvényes kijelentésekben egyetértsen. Ráadásul a több területről jövő szakemberek mindegyike (művészettörténész, művészetfilozófus, esztéta, ikonográfus, kultúrtörténész, technikatörténész, sőt: művészetpszicho-patológus/!/) kompetensnek érezheti magát, hogy újabb aspektust vagy résztudást tegyen hozzá a mű vagy oeuvre rejtélyes hatásának megfejtéséhez, rosszabb esetben saját nézőpontjukból generálnak egy teljességre igényt tartó elméletet. Itt a megcélzott totalitás a műalkotásnak az alkotó felőli hiteles és érvényes megvilágítását jelenti, hiszen a milliós befogadó közönség egyéni jelentésadásai szükségszerűen látókörön kívül maradnak.
A cím fogalmi árnyalataiból a könyv is és magam is két olvasatot látok: az egyik a “Naphoz hasonlóan elkápráztat a művészet” jelentés, a másik pedig a “sötét oldal”, szemfényvesztő, bűvészkedik, csal, az elsőnek a fél könyvet, a másodiknak egy bő fejezetet szentel a Szerző.
Nézzük meg, melyek azok a szereplők, melyek kihagyhatatlanok bármely művészetpszichológiai alapállásnál: először is a műalkotás, mely kezdettől fogva, vagy később felfedezve, esetleg korszakonként búvópatakszerűen a kulturális környezet értékesnek ismer el. Gerevich is adottként fogadja el az elemzésbe bevont művek és munkásságok értékességét, nem kérdés a műérték, akár Rembrandt, Petőfi vagy egy aszfaltbetyár a művész. Ugyancsak nem foglalkozik (bár sok tanszéknél az a fontos, ami a befogadó fejében történik, legyen az akár funkcionális MRI-vel követett agytevékenység) a közönség recepciójával. A Szerzőt a mimézis folyamata, és a művész interperszonális terének pszichodinamikai oldala érdekli, birkózás az Énnel, néha élete társával és az élettörténet sokszor átkos örökségével is, míg a tárgyiasulásig kiforr a festmény, vers, szobor. Nincs (szerencsére) művészetfilozófiai megközelítés (pl. “korszellem” hatásai az alkotáson), sem művészetszociológiai, (bár egy fejezetet később az alkotások társadalmi fogadtatásának szentel), sem stilisztikai vagy technikatörténeti aspektusokkal nem foglalkozik.
Kik maradnak a ringben? Elsősorban a művész, Énjével, annak kreatív oldalával és azokkal a kreativitáson kívüli énrészekkel és mechanizmusokkal is, melyek részt vesznek, segítik vagy gyengítik az alkotási folyamatot--hogy miért ilyen vagy olyan műfajt, technikát talál a mimézisben az alkotó, az már megint nem művészetpszichológia. Külön kell vennünk az élettörténetet (Binswanger: külső és belső élettörténet) és az interperszonális erőteret, ebben sok, az alkotó szubjektumtól független tényező is jelen van, s végül, vagy inkább kiindulásul maga a “mű” (festmény mindig, sokszor irodalmi mű, zenedarab, néha szobor, film vagy fotó). Részletesen elemzi a példákat a biogfráfiai anyag és kapcsolati háttér segítségével tágított megértéshorizonttal, de fordított hatásirányt is néz, a mű visszahatását a művész életére.
Már a könyv olvasásának kezdetén sokaknak megnyilvánulnak a munka erényei. Olvasmányosság és invenciózus gondolatok, az izgalmas példabemutatások és élettörténeti sztorik szinte letehetetlenné teszik a “Szemfényvesztő”-t, ezek a Szerző régi pozitív adottságai. A Recenzens feladata azonban nem a lelkendezés, hanem annak tényszerű bizonyítása a könyv erényeivel, hogy miért nem tudja ő sem mellőzni a lelkesedését.
A rendkívül széles példamerítés műveken, műfajokon, alkotókon, korszakokon keresztül felcsillantja az univerzalitást, amit már mások is kiemeltek. A reprezentativitás a művészlistával a festészetnél meggyőző is, az irodalomnál közelít a reprezentativitáshoz, a zenénél karakterisztikusak a kiemelt példák, de itt a források szűkössége miatt vsz.- már nem beszélhetünk a korszakokat hűen tükröző példákról, a szobrászatnál, filmnél ,fotónál meg egyéb, pl. a táncművészetnél csak epizódikusak a kitekintések, utóbbiak és az egészében, (joggal) kimaradt építészet bemutatása valójában inkább lexikon feladata lenne.
Gerevich tehát széles műveltségi tájékozottságot árul el, mely a Recenzens számára váratlan ámulatot okozott és szokatlan vallomásra készteti. Hogy ugyanis lassan 42 éves ismeretségünk ellenére eddig kicsinyes Énféltésből egy sort sem olvastam a Szerzőtől és népszerű kongresszusi szekcióit sem látogattam, így a Szerző sokoldalú műveltsége most olyan váratlanul ért, mint őzikét az erdőtűz.
A következő értéke a könyvnek a művészek és rendkívül szövevényes interperszonális tereik feltárása, benne önmagukról és művészetről, művészetükről szóló megnyilatkozások, levelezések, szerelmeik, magán- és szexuális életük, öngyilkosságaik, haláluk stb.feltárása. A példatár összegyűjtése a szerző egyéni ízléspreferenciáin túl (kb. 40-50 művész alapos ismerete munkássággal, csatolt személyekkel, életrajzzal együtt) - a feldolgozott, főleg biográfiai (világ-)irodalom félezer tétele szinte négyzetre emeli ezt a tudástárat.
És itt a csodálat mellett egy pillanatra rémítő félelem fog el: ilyen részletes, szinte enciklopédikus háttértudás csak évtizedes, gondos, szinte filológiai aprómunka eredménye lehet csak - évszámok, nevek, keresztnevek, helyek, sok sornyi levélidézetek - ami nem fér bele egy ember életébe, hacsak a Szerző teljes tudatossággal nem járta már negyven évvel ezelőtt is jegyzetfüzettel a kezében a Louvre-t vagy az Uffizit (akkor, amikor átlagos 20 éves még csak tántorog át az életen). Egy céltudatos egyéniség által verbuvált tanítványi csapat összmunkája segíthette Gerevichet. Bár akinek olyan családja van, hogy már 10 éves korában a Galériába cipelték, s Tolnay intelmeit: ”csak nagy mesterekre” koncentráljon,- kötötték a lelkére, akkor a nagyon korai rendszerességet és szorgalmat is el tudom képzelni.
De haladjunk tovább, hiszen a Szerző módszere lényegesen több, mint részletes biográfiai anyag hasznosítása a műértelmezésekben vagy pszichodinamikus terminusok alkalmazása a képek üzenetének megfejtésénél. A műalkotás csodálatossága, akár szép, akár borzalmas, megrendítő, vagy kombináltan ugyebár misztérium, de ez legyen az esztéta vagy művészettörténész problémája. A művészetpszichológia az életrajzi háttér birtokában meg akarja érteni, hogyan birkózik a kreativitás az Énnel, a megvalósítás technikájának fedezetében. Alkotásonként az Én új működései derülhetnek ki, felvillantva olyan mechanizmusokat melyek intrapszichésen is jelen vannak vagy voltak, esetleg tudatosíthatóak. Igy a Szelfpszichológia tudástára is bővül, tehát az elemzésnek pszichoterápiás haszna is lehet. Pusztán az Én megjelenítése nagyon sokféle lehet (idealizáló, torzító, csonkító, megkínzott, megalázott, fiatalított-öregített, tükrözött, lemeztelenített, gúnyos, maszkírozott, más alakba vetített, rejtett, ellentétébe fordított, bosszúálló stb., stb.) - és eddig csak egy kép egy témájáról beszéltünk. A szerző nemcsak megtalálja őket (a legvalószínűbb hipotézist, megengedve alternatívakat is), de rendszerez is és ezzel bevezeti a szisztematikus gondolkodásmódot a tárgykörben.
Gerevich teljes joggal, de ugyanakkor szerényen veti fel, hogy a munka tankönyvi funkciókat is betölthet, az eddig említett univerzalitás, reprezentativitás és extenzív példakeresés erre alkalmas, nagy mesterek köszönnek vissza a kitűnő illusztrációkon, nincs idő kis mesterekkel, másodvonalbeli zeneszerzőkkel vagy nagy technikai tudású, ám semmitmondó művészekkel foglalkozni. A beválasztásban joggal élveznek előnyt a nagyobb pszichés problémákkal küszködő alkotók és párok, ahol a bonyolultabb Énműködéseket, párharcokat, a sikeres, patológiás vagy sikertelen alkotói megküzdési kísérleteket jobban lehet demonstrálni
Felteszem továbbá (magam, nem a Szerző), hogy a problémás művészekről eredetileg is több az életrajzi vagy patográfiai anyag. Ha valakinek túlzottan egészséges vagy “normális” a személyisége, mint pl. Haydné, akkor egész életművéből stabilitás, nyugalom árad, hasonlóképpen azokhoz, akiket megkímélt a sors a nagyobb veszteségektől vagy drámáktól, s mondjuk életük legnagyobb csapása az volt, hogy sonkás szendvicsüket beleejtették a Lago Maggiore-ba (Rossini).
A Szerző legtöbb konklúziója műfajokon túl érvényes, ez hozzátartozik az univerzalitáshoz.
Robert Delaunay, Malacok körhintája, 1922, Public domain, via Wikimedia Commons
Ismétléseket ill. visszatérő példákat, mint erényeket joggal emeli ki mindenki a Szerző könyvében és ez nemcsak tankönyvi módszer vagy didaktikai erény. Gerevich körhintához hasonlítja, de mindig új aspektusban kerül elő a régi példa és ráadásul új szereplők is jönnek.
Inkább fúgához hasonlítanám a módszert, mindig más regiszterben, hangfestésben, vagy hangnemben ismétlődik a téma. Mivel a műalkotás komplex, egyszerre, szukcesszive vagy kombináltan ugyanazzal az ábrázolással több mindent fejez ki pl. a kép lehet Énbemutatás, traumafeldolgozás, vallomás, birkózás a vággyal, vezeklés, elvágyódás, búcsú, maszk, feszültségoldás - vagy - teremtés, szorongáselhárítás, gyászmunka, bosszú, üzenet a kedvesnek stb. A “Szemfényvesztő..” fő érdeme a szisztematikus leltározása, mi minden kifejezését-kifejeződését keressük-kereshetjük a műben. Minden alkotás sokrétű, úgyse fogunk tudni minden szempontot használni egy konkrét elemzésben.
A szisztematikusságot a könyv sokáig érlelt tartalmi struktúrában fedezhetjük fel, a festészeten exemplifikált kategóriákat aztán más műfajokra is alkalmazni lehet.
Az utolsó fejezetekben felgyorsul a már említett körhinta, a könyv az “élet-mű-alkotás” viszonylatában a totalitás megragadására törekszik, a Szerzőt minden jelenség érdekli, művészsors, hagyomány, legendák, anekdoták, szindrómák és diagnózisok kerülnek elő, szellemírók, a művészet árnyékos, csaló oldala - a Recenzens örömmel olvassa közös kedvenceinkről szóló (számára) új információkat Goethétől Flaubertig, Dalitól Weöresig, találkozások, traumák, sőt múzsák találnak tipológiai felosztást. Az összbenyomás az elvitathatatlan grandiozitás, a kötet gazdagítása további reprezentatív művészekkel, a társművészetek alaposabb bevonása már a lexikon irányában tett lépés lenne.
Egy koncepció érvényességének ugyanakkor bizonyos műfajok vagy korszak-sajátosságok természetes korlátokat vagy határt szabhatnak, tehát ilyenkor nem a művészetpszichológus erőfeszítései hiányoznak. Ilyen, ha nincs elég kutató-biográfiai információ az alkotóról- és időben visszafelé haladva egyre kevesebb is van. Ha túl rövid vagy kevés az elemzendő anyag. Ha a műalkotás extenzív, részletgazdag festmény, eposz, többórás szimfónia, az a pszichológiai tartalomelemzésnek is tágabb teret ad, mint Trakl, Morgenstern vagy Örkény egypercesei, sóhajtásnyi ária, egy oszlop- fejtöredék vagy Webern 3-4 órában lejátszható életműve. S ilyenkor nem vigasztalhatjuk magunkat Hegellel, hogy “a Lényegnek (itt is) meg kell mutatkoznia”. A zenében lehet normatív hangulatkifejezést rendelni bizonyos hangnemek, műfajok, ária vagy szerzők mellé, de komoly zenei tudás kell, hogy pl. stílusjegyek alapján meg tudjunk különböztetni és magyarázni olyan kortárs, néha egymásra is ható szerzőket, mint pl. Csak a Zelenka, Heinichen, Hasse trió. Itt is elengedhetetlen az életrajzi információ, ha hipotéziseket akarunk felállitani.
Egyes művészeti ágak, pl. építészet még kevésbé alkalmasak pszichológiai elemzésre, vagy ilyen szempontok irrelevánsak. Maderno családi neveltetésének vsz. semmi köze ahhoz, ahogy a San Pietro homlokzatát kialakította, se Szószuke Magyarország-képének ahhoz ahogy a Magyar Zene házát vonzó, féregrágta légyölő galócának építette fel. A megrendelőnek, anyagnak, stílusnak, mérnöki előképzettségnek és a modern versenynek sokkal nagyobb a szerepe.
Igen, a versenynek, gondoljunk a Michelangelo-Raffaello-Gianbologna vagy Bernini-Borromini, vagy a van Gogh-Gauguin párharcokra, vagy az akadémikus kontra szecesszió ellentétre - van jelentősége, jobban kihozza az egyéni stílust, s talán inkább pozitív, mint negatív hatása van.
Uralkodó vallás, politikai ideológia merev stilisztikai előírások fékezhetik a művész egyéniségének érvényesülését bár a művészettörténet nagyobbrészt éppen arról szól, hogyan küzdik le az alkotók ezeket a béklyókat.
S végül, ha valaki monotematikusan csak történelmi tablókat vagy mondjuk fákat fest, ott nehéz lehet a személyes szféra ábrázolásának megközelítése, hacsak meg nem elégedünk az Éntávolítás magyarázó elvével..
Gerevich álláspontja sui generis művészetpszichológiai, vonatkoztatási ponttal a művész interperszonális kerettel kiegészített személyiségével. Az alkotóról és a műalkotásról szóló elméletek családjában ez önálló nézőpont. A Simmeltől visszafelé Hegelig, sőt Platonig nyúló szellemtudományos irányzat vezérfogalmai, a Szellem, korszellem, a Lényeg, vagy Idea, (akár ideális arányok, vagy Szépség) a művészt egy fölérendelt instancia képviselőjének, megvalósítójának, felszabadítójának, exemplifikálójának tekintik. A teológia felfogása, hogy a művész kezét Isten vezeti, és inkább reprodukál, mint produkál, ennek tőszomszédságában van. Ennek az oldalnak a közelében van Panofsky felfogása is a művészben meglévő belső idea megvalósításáról, továbbá az olyan felfogások (pl. Riegl “művészet-akarás” koncepciója, vagy a művész világképének és világnézetének feltárása Tolnaynál), akiknél a művész személyisége alárendelt szempont, legfeljebb a szubjektivitásra vagy individuumra redukálva jön szóba. A művészetszociológiai tábor, ahol még antiindividualista beállítódás is van (Wölfflin, Hauser stb) még kevesebbet tartogat annak, aki Bosch, Brueghel vagy Rembrandt művészetét nem pusztán a feltörekvő németalföldi polgárság igényeiből szeretné megérteni.
S végül: korszerűség: intimkapcsolatok, szexualitás, a nők szerepének és művészeti emancipációjának megértő, modern tárgyalása. Esélyegyenlőség: Rubens munkásságával egyenjogú kezelése akár Duchamp aktnak nevezett ballagó svábbogarának, vagy a naiv-ill népművészetnek, de ide tartozik vagy egy hajmeresztő utcai performansz komolyan-vétele is.
A könyv erényei tehát összegezve: olvasmányosság, invenciózusság, extenzivitás, univerzalitás, reprezentativitás, korszerűség, s mindenekelőtt: rendszerező szisztematikusság.
Utóbbira támaszkodva: ha szerénytelen, de korántsem tréfásnak, hanem komolyan gondolt dicsérő hasonlattal akarnék élni, Gerevichet az Athéni Iskola jobb oldali főszereplőjéhez hasonlítanám a művészetpszichológia területén.
A kötet a tervezéstől kezdve a struktúráig, tipográfia, szöveggondozás, illusztrációk minősége és elhelyezése stb. olyan tökéletes kiállítású, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, s ha létezik (?) vagy létezne hazánkban “Az év legszebb könyve” díj, a könyvnek ítélném.
Nem maradt más hátra, mint a munka folytatására bíztatni a szerzőt és munkatársait és sok sikert kívánni.
Agárd, 2022 jan.17.