Ahogy Clara Schumann példáján át Moretti Magdolna korábbi írásában már betekintést adott a tehetséges lányok és apjuk kapcsolatának zenei kivetülésére, úgy az irodalom területén is találkozhatunk hasonló jelenséggel – a téma folytatásának keretében a huszadik századi modernizmus egyik meghatározó alakjának, Virginia Woolfnak és apjának, Leslie Stephennek példájával ismerkedünk meg.
A zenetanár Friedrick Wieck-hez hasonlóan Leslie Stephen, a szótár-író entellektüel apa szintén kulcsszerepet játszott lánya, Virginia alkotóvá válásában. Azzal, hogy könyvtárát korán rendelkezésére bocsátva felkeltette lánya intellektuális kíváncsiságát, követőjévé, irodalmi örökösévé akarta tenni. Az írónő saját alkotási folyamatához oly fontossá váló hosszú, természetben töltött séták feltöltő szokását is tőle „örökölte”. Woolf Naplói és apjáról szóló esszéi azonban lefestenek egy olyan képet is, amely a családbéli nők szempontjából egy nehezen elviselhető, félelmetes, kontrolláló karaktert mutat – aki zsarnokoskodott a nőkkel, akik érzelmileg támogatták őt, és amelyet végül A világítótorony című regény Mr. Ramsey-jének figurájában, személyes szublimációjának egyfajta csúcspontjaként keltett életre.
A kiindulópont
“Apa születésnapja. Kilencvenhat lenne ma, igen; és lehetett is volna kilencvenhat, mint bármely más ismerős ember, de megkönyörült rajtam és nem lett. Az élete teljesen véget vetett volna az enyémnek. Mi történt volna ? Nem írtam volna egyetlen könyvet sem; - elképzelhetetlen.”
Kemény, súlyos kinyilatkoztatás ez egy lánytól az édesapjáról, akkor is, ha tudjuk, hogy a sorok szerzője a modernkori irodalom egyik megteremtőjeként számon tartott Virginia Woolf. Az írónő negyvenhat évesen, 1928. november 28-án, egy szerdai napon veti papírra ezeket a gondolatokat. Apja, Leslie Stephen ekkor már 24 éve halott.
Mi vezethetett odáig, hogy a világirodalom egyik – ha nem a legnagyobb – női prózaírójának tartott Woolf egész lényének, hivatásának megkérdőjelezéséig jut el apja említésével kapcsolatban? Miért kellett ennyi ideig magában tartania apjával kapcsolatos érzéseit? Fel tudta-e dolgozni kapcsolatukat az írás, a születő művek által? Megannyi kérdés, amelyekre élettörténet és életmű összevetése segít választ adni.
Virginia Woolf (1882-1941) és apja (1832-1904) kapcsolatának pszichobiográfiai vizsgálatakor a két életutat egymásra vetítve azonnal szembetűnik, hogy milyen kevés aktív (élet)időt, mindössze huszonkét évet tölthettek együtt. Joggal merül fel a gondolat, hogy ennek ellenére ez egy intenzív periódus lehetett, hiszen egy életre meghatározó jelentőséggel bírt mindkét személy karrierje szempontjából. Woolf a fenti idézetben arra utal, hogy apja élete bekebelezte volna az övét, ha nem hal meg idejekorán – és valóban; közösen megélt éveik személyes dokumentumai bizonyítják, hogy nemcsak szárnyai, hanem gátlásai is egyaránt tőle, apjától eredeztethetők.
Mozaikcsaládban
Virginia Woolf egy manapság mozaik-családnak nevezett családi környezetben nőtt fel. Lakóhelyük gyermekévei alatt a tengerparti, festői városka, St Yves volt – ennek a helynek a ritmusait hallhatjuk a Hullámokban és Woolf meghatározó írásaiban. Édesapja és édesanyja korábbi házasságaikból is hoztak gyermekeket a családba, közösen pedig négy gyermeket vállaltak, így Virginia édestestvérei (Vanessa, Thoby és Adrian) és féltestvérei (Stella, Gerard, George) társaságában élt, irodalmi, intellektuális közegben – azonban az utóbbiak, a jóval idősebb fiúk sajnos számos konfliktus és súlyos gyermekkori szexuális traumatizáció forrásaivá váltak a lányok számára. Édesanyja, a festői szépségű, preraffaelita modellként is szerepet vállaló Julia Stephen korán, 1895-ben meghalt, ezzel a gyermekeknek és édesapjuknak is feldolgozhatatlan traumát hagyva maga után.
A kiskamasz, mindössze tizenhárom éves Virginia instabil, melankóliára hajló személyiségében a depresszív karakter az esemény hatására még inkább felerősödött, a lány életében először öngyilkosságot próbált meg elkövetni. Ezt a kezdeti krízist még számos, a – ma bipolárisként számon tartott – írónő életét alapjaiban meghatározó hasonló összeroppanás és öngyilkossági kísérlet követte, egészen a végső, befejezett öngyilkosságig, 1941-ben, március 28-án, amikor kövekkel a kabátzsebében belesétált az Ouse folyóba, hogy többé soha ne térjen vissza onnan.
Apja, Sir Leslie Stephen, az irodalmár-filozófus, egyszerre volt magának való hegymászó és a Viktória-kor egyik legismertebb kritikusa, népszerű entellektüelje. Hideg, kék szemei, csendes, visszafojtott, sok kimondatlan dolgot rejtő mondatai állandósult vészjósló hangulatot teremtettek a családban. Puritán, visszafogott ember benyomását keltette, egy olyan íróét, aki – Virginia megfogalmazása szerint – a végsőkig hitt a gondolkodás szabadságában.
Saját életművének legfontosabb és legnagyobb volumenű munkáit – a sok kötetes Dictionary of National Biograph szerkesztése (1885-91), vagy a Life of Henry Fawcett (1825), a George Eliot (1902)– már Virginia életében írta, sőt, ezeket meg is konzultálta a mindössze tizenéves lánnyal.
Azt, hogy Virginia milyennek látta apját, több forrásból is megtudhatjuk. Azonban fontos kiemelni, hogy ezek nem egy idősíkban tudósítanak kapcsolatukról – hiszen egymásnak írt levelek nem állnak rendelkezésre, még az apáról szóló naplóbejegyzéseket is jóval annak halála után találunk, s a róla írt, illetve az őt megszemélyesítő írások is évtizedekkel később születtek.
„Nagyon csendes is tudott lenni” – olvashatjuk a felkérésre írt, visszaemlékező Leslie Stephen című esszében, s ezzel az írónő arra utal, hogy apjának valóban sok olyan periódusa volt, amelyben nem beszélt, a hegymászás alatt, az alkotómunkához kellő visszavonultság, bezárkózás közben mindössze egy-egy szót mormol el, amelyek azonban csontig hatolnak. „A dolgok, amelyeket nem mondott ki, mindig ott lebegtek a háttérben” nehéz, kimondatlan szavak, gondolatok, „nyomasztó, vészjósló csendek” jellemezték a családi életet Woolf olvasatában.
Leslie Stephen tehát visszafogott, puritán – de egyben autokrata személyiség volt. „Manapság szülők és gyermek között olyan szabad viszony van, amely apámmal lehetetlen lett volna.” – teszi hozzá Virginia. Érdekes kontrasztja ennek a gondolkodás szabadsága, az az írói, alkotótársi szabadság, amelyben viszont a kislány jócskán részesült; az volt a dolga, hogy apja tehetségét csiszolja, karbantartsa, egyfajta szellemi partnereként működjön.
„Olvass, amit csak szeretnél” – írói örökössé nevelés
Számos példát találni az apa napló-jegyzeteiben, ami egyértelművé teszi, hogy Leslie Stephen egyfajta Én-kiterjesztésként, saját írói örökösévé akarta tenni a kislányt. „Ő kétségtelenül nagyon olyan, mint én vagyok, úgy érzem.” – írja. Erre utal akkor, amikor azt írja már annak ötéves korában: „Ginia minden este elmond egy történetet. Nem sokat változtat rajta, de látszik, élvezi.” (1887. április 15.) és ezen gondolkodik tizenegy éves Virginia írói jövője kapcsán is: „Nagy jövő vár rá, hasznosabb, mintha újságcikkeket írna. Ez lesz, úgy vélem, Ginia iránya, amíg 17 évesen férjhez nem megy valakihez.” Látszólag mindössze egy dolog okoz neki fejtörést: „[Tegnap megbeszéltem a II. György-öt Virginiával. Nagyon jó gondolatai vannak és jó író lesz belőle idővel, csak] nem tudom eldönteni, melyik irányban. A történelem jó lenne neki és segíteni is tudok neki pár tippel ezen a területen.” (1893. július 27.)
Leslie Stephen részéről nem meglepő ez a korai delegálás, hiszen fiatalabb lányával sok közös vonásuk volt, fizikai hasonlatosságukon kívül pszichés karakterük is egybevágott; hajlam a melankóliára, gyötrő, ok nélküli önvád, fájdalmas érzékenységük a
kritikára és nyelvi(szövegíró) tehetségük is hasonlatossá tette őket, ezek mind lehetséges okai az apa döntésének. S bár íróként és szerkesztőként megélt alkotói sikerei elvitathatatlanok voltak, a férfi mégis szégyellte saját írói karrierjét, hiszen azt gondolta, az írói hivatás nőknek való dolog – ez is egy komoly érv volt Virginia íróvá nevelése mellett.
Az apai szenzitivitás bizonyítéka, hogy megérezte Virginia emocionális gyengeségét: s bár férficentrikus társadalomképe által motivált, mégis jó döntésnek bizonyult, hogy az otthoni tanítás lehetőségét választva nem engedte iskolába a lányokat – testvérét, a később elismert festővé váló Vanessát sem – hanem személyesen ő és amíg tudott, felesége tanította őket. Fő témáik voltak a próza, költészet és az oly fontos önálló gondolkodás tudománya.
Ezt az alapgondolatot követve Leslie Stephen megadott minden eszközt ahhoz, hogy lánya írhasson. Teljes szabadságot ad számára az irodalomban. Átengedte számára a saját, gigantikus könyvtárát, sőt, egyenesen a kezébe adott neki szánt olvasmányokat: nehéz történelmi és önéletrajzi műveket, például Lockhart Life of Scott. J.R. Lowell versei, Carlyle Cromwell című munkáját, de köztük saját írását is, pl. a Life of Fawcett-et is. Ezekről az olvasmányokról egy-egy „Apám engedte meg.” – és hasonló kommentárt olvashatunk Virginia róla szóló esszéjében, s jóval az írónő negyvenéves korán túl is átjön ebből a mondatból a gyermekkori feszültség, a meghunyászkodás, a félelem, ami nővérével együtt mindennapjaikat jellemezte.
Azonban érdemes megfigyelni, hogy amíg olvasmányaiban teljes mértékű szabadságot adott neki, a férfi női szerepében zsarnokian viselkedett vele, csakúgy, mint a család többi nőtagjával. Felesége korai halálát követően a férfi lassacskán teljesen magába fordult, élete végefelé egészsége hanyatlásával egyetemben depressziója is felerősödött. Melankolikus sorsának 1904-ben a rák vetett véget. A veszteség, 1904 májusában, három hónappal apja halálát követően újabb súlyos mentális összeomlást okozott Virginiánál. Miközben majd’ belepusztult a fájdalomba, arra is rájött; végre saját életét élheti, amelynek fontos, elengedhetetlen része íróvá válása.
Az apja által nyújtott szellemi szabadság és a társadalmi, személyes kontroll egyidejű jelenléte permanens ambivalenciát jelentett a fiatal Virginia Woolf számára. Érdekes megfigyelni a Naplókban, ahogy az évek során egész máshogy hivatkozik apjára; a legtávolságtartóbb említések vannak a legkorábban: „my father, Sir Leslie”, is előfordul, de a kezdeti „father”, azaz a köznévi „apa” később „my father” „apám” lesz, majd nagybetűs, tulajdonnévi Apává „Father” válik.
Nem csoda az sem, hogy visszaemlékezéseiben is csapongva, érzéseinek többféle skáláját megmutatva ír róla: „L.S. a legimádnivalóbb ember.” ez a megfogalmazás írta le a legjobban azt a tulajdonságot, amely a sok év távlatából is felejthetetlenné tette őt.” – emlékszik rá vissza Virginia esszéjében. Ám a felmagasztaló kritika akkor is az írói énjét, a tehetségét illeti, nem a személyiségét. Ennek lenyomata leginkább A világítótorony Mr. Ramsey-jében fogalmazódik meg.
A be(világítótorony)
Virginia Woolf így folytatja az írásunk elején idézett naplórészletet:
„Naponta szoktam rá és anyára gondolni; de ahogy A világítótornyot írom, folyamatosan a gondolataimban vannak. És most néha ő is visszatér, de másként. (Azt hiszem, igaz lehet – hogy egészségtelen mértékben a megszállottjuk voltam, mindkettejüké, és az, hogy megírjam őket, szükséges lépés volt.) Most sokkal inkább úgy tér vissza, mintha kortársam lenne. Olvasnom kellene tőle. Vajon újra érezhetem-e, hallom-e a hangját, vajon már kívülről tudom?" (Virginia Woolf, Naplók, 1928. november 28.)
A részletet tovább olvasva csak igazat adhatunk Gerevich Józsefnek, aki frappáns kifejezésével élve, az alkotóban zajló önreflexiós folyamatra utalva, A (be)világítótorony-ként aposztrofálja a művet. A szakember elnevezése azért is pontos, hiszen a regény Woolf szüleivel való kapcsolatának mesteri feldolgozása, s ezzel, a világirodalomban a lélektani regény műfajának megalapozó írásművével valóban, szinte mintha éppen saját pszichéjébe világítana be, egyszerre állítva emléket korán elvesztett édesanyjának és édesapjának. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy édesapja halálát követő 23 évvel később került csak sor ennek a történetnek megírására.
Óda a zsarnok apához
Bár pszichobiográfiai szempontból a regény anyafigurája, Mrs. Ramsay mesteri megformálásával állított saját anya-emléke teszi sokak számára igazán emlékezetessé a regényt, azonban számos olyan elemet találhatunk, amelyek arra is rávilágítanak, hogy az apafigura megformálása nem kevésbé fontos célja volt Woolfnak – az idézetek, amelyekből szemezgettünk, olyan jeleneteket dolgoznak fel, amelyek személyes visszaemlékezések, naplók által dokumentáltan előfordultak a családi életükben: „Nők nem tudnak festeni, nők nem tudnak írni” – nehéz lenne ezt a megállapítást anélkül olvasnunk, hogy a két Woolf-lányra, Virginiára és Vanessára való utalásként értelmezzük, akikből éppenséggel világhírű író és festő vált. Nemcsak az apafigura soviniszta oldalát emeli ki a mű, bár vitathatatlanul emlékezetes jelenet az, amikor Lily, a szabadság szimbólumát megtestesítő regénybéli festő „megkérdezte a fiút, apja könyvei miről is szólnak. […] „Gondoljon el egy konyhaasztalt, amikor maga nincs ott”. – hangzik az epés válasz, amely folyományaképp Lily vizuális szótárában Mr. Ramsay a konyhaasztal megfelelőjévé válik.
A zsarnoki légkör állandósulása, a családi körben megélt feszültség számtalan jelenetben előkerül: „a fia gyűlölte. […] gyűlölte mozdulatainak hevességéért és fenségéért [..] és szigoráért és önzéséért […] de leginkább apjának ezt a hangos érzelmi kiáradását gyűlölte, mely ott remegett köröttük egyre, s tönkretette az ő anyakapcsolatának oly tökéletes nyugalmát és egyszerűségét.”
Egy patriarcha kerül elő a családi vacsoraasztalnál is: „Mr. Ramsay utálta, ha mások esznek, mikor ő már végzett. Felesége látta haragját, mint egy rohanó kutyafalkát, ott volt a szemében, a homlokán, a szemöldökében, s tudhatta azt is, hamarosan valami vad robbanás következik be…” majd a nárcizmusa is megcsillan: „mennyire untatta, hogy ott kell ülnie csendben, míg a többiek esznek-isznak, se vége, se hossza, s milyen ingerültséget érzett felesége iránt, hogy a könyveiről nincs szó, mintha nem is léteznének.”
Számos regénybéli részletet lehetne még idézni, hiszen a páratlanul gazdag forrás bizonyítéka annak, hogy Virginia Woolf két évtizeden is túl tartó szublimáció után méltó helyre tudta helyezni apja és anyja emlékét is saját életében, s a világirodalomban nem kevésbé.
Az életbentartó irodalom
Életrajzírója, Alexandra Harris fogalmazza meg, hogy Virginia Woolf az „apja írásait olvasva – és ezt élete végéig megtette időnként – bizonyos értelemben mindvégig fenntartotta vele a kapcsolatot”. Az olvasás leánykora állandó túlélőeszköze volt, ez tartotta a felszínen – később pedig maga az írás töltötte be nála ezt a protektív szerepet. Gerevich József szerint arra használta az alkotást, hogy amikor megérezte a közelgő depressziót,” folyamatosan tolta azt maga előtt, míg a mű végére nem ért. Amikor elérkezett a könyv befejezése, már nem tudott a betegsége elől hova menekülni, így az egyre jobban elhatalmasodott rajta.” Tehát egyfajta figyelemelterelést hajt végre az alkotással – olvashatjuk a Szemfényvesztő művészetben.
Leonard Woolf, a megmentő
Nemcsak maga az alkotás volt azonban életbentartó hatással Virginia Woolf életében. Anélkül, hogy életének párkapcsolati szálát hosszasan gombolyítanánk ebben a cikkben, mégis érdemes röviden kitérni rá, hiszen Woolf férjválasztása több szempontból is diagnosztikus, s az előző gondolatot is kiegészíti. Írásunk elején idéztük Woolf gondolatát arról, miszerint, ha apja sokáig élt volna, őbelőle nem válhatott volna író. Érdekes ezzel párhuzamba állítani egy másikat, mégpedig azt, amelyet férje, Leonard szerepéről fogalmazott meg unokatestvére, Cecil Woolf: „Nem beszélhetnénk ma Virginia Woolfról, ha Leonard nem létezett volna. Hiszen Virginia nem élt volna elég ideig ahhoz, hogy megírja remekműveit.”
Tökéletesen érzékelhető, hogy Leonard nemcsak férfitípusként volt ellenkező karakter az apa-figurához képest, de az alkotói credo szempontjából is gyökeresen ellentétes szerepe volt. Ha úgy tetszik, míg apja jelenléte veszélyeztette, férje gondoskodása lehetővé tette Virginia Woolf alkotói kreativitásának, írói identitásának kibontakozását. Az azonban elvitathatatlan, hogy az apafigura volt az, akitől olyan korán már az írói delegálást megkapta, amely félreérthetetlenül kijelölte életútját. Talán nem túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy bár jelenléte megnehezítette, tulajdonképpen az ő mentális nyomására adott válaszreakció indította el lánya írói karrierjét.
Összehasonlítás: Clara Schumann és Virginia Woolf apaképei
Verena Kast jungi gondolata, miszerint „a tehetséges nőket általában az apa fizikai valója vagy indirekt képe inspirálja, támogatja a fejlődésben” két eklatáns, művészetből vett példán keresztül is előkerült az MPT szimpózium-előadásának kereteiben. A Moretti Magdolnával való közös munkánk során a Clara Schumann – és a Virginia Woolf- féle apakapcsolat párhuzamba állítása mély tanulságokkal szolgált: ennek első, az előadás kijelölte mérföldköveként nyugtáztuk a hasonló jegyeket és kiemeltük az eltérő jellemzőket a két rendkívüli tehetség és apafiguráik elemzésének summázataként.
Mindkét esetben parentifikált gyermekek és nárcisztikus apák jelennek meg, akiknél saját lányuk önmaguk egyfajta kiterjesztése volt. Közös vonások voltak a lányok korai apai delegálása, azaz a nyíltan megfogalmazott írói, illetve zenei örökössé tételük. A lányok pedig ambivalens kötődéssel viseltettek apjuk iránt, amely a szeretet és gyűlölet között oszcillált, erről személyes írásaik – levelezésük és naplóbejegyzéseik – valamint műveik is tanúskodnak. Ezek ismeretében tehát nem meglepő, hogy hasonló alkotói karakterré váltak – apjukhoz is hasonló és egymáshoz hasonló működésmódú alkotókat figyelhettünk meg.
Azonban markáns különbségek is megfigyelhetők a két lány esete között, például eltérő a szublimáció módja a két esetben. Virginia Woolf esetében nem szimultán naplójegyzetek, vagy levél-replikák a jellemzők, hanem egy bő két évtizeddel később zajló, sikeres alkotói feldolgozásnak lehetünk olvasó tanúi, csúcspontján A világítótorony című regénnyel.
Párkapcsolati szempontból a megélt események feldolgozási módja szintén különbözőképpen zajlott, hiszen egyrészt Virginia Woolf szexuális orientációja többfélévé fejlődött, másrészt az apafigurával homlokegyenest ellentétes, engedékeny és gondoskodó férfikaraktert választott férjül egy aszexuális kapcsolatban – míg Clara Wieck a Robert Schumann-nal folytatott párkapcsolatában korlátok nélkül meg tudta élni a heteroszexuális szerelmet.Eltérőek voltak „a lányok” személyiségük alapkarakterében is, hiszen Woolf súlyosan traumatizált, depresszív, míg Moretti Magdolna megfogalmazása szerint Clara Schumann reziliens karakter volt, magabiztos, jótékony családi környezet vette körül. Az a tény, hogy hét gyermeket szült, szintén ezt támasztja alá.
Az anyafigura jelenléte alapjaiban eltérő a két élettörténetben és a kialakult személyiségükben: Virginia Woolf rendre idősebb női karaktereket keresett barátként, mint például a költő Violet Dickinson, de alapjában véve ő maga volt saját anyafigurája is. Clara Schumann-nál, ezzel ellentétben volt elérhető anyafigura-személy a gyermekkorában, ez minden bizonnyal stabil személyiségére is hatással lehetett.
Végül záró gondolatként álljon itt egy idézet, amely talán még inkább összeköti a két, különböző, de mégis összefonódó alkotói életutat: "Fura, mert nem vagyok hivatásos zenész, de mindig zeneként gondolok a könyveimre, mielőtt megírom őket.” – írja Virginia Woolf Elizabeth Trevelyan-nak, 1940-ben. Clara Schumann, ha megnyilvánult volna a kérdésről, talán épp a fordítottjáról számolt volna be.
© Ocsovai Dóra
Források:
Verena Kast, A személyiség születése. Szülőkomplexus, leválás, önálló én, Park könyvkiadó, 1998.
Alexandra Harris, Virginia Woolf, General Press, 2011.
Virginia Woolf, A világítótorony, Európa Könyvkiadó, 2021.
Virginia Woolf, Egy író naplója [The diary of a Writer],
Virginia Woolf, Vázlat a múltból, [A Sketch from the Past],
Katherine C. Hill, Virginia Woolf and Leslie Stephen: History and Literary Revolution, pp. 351-362.
Virginia Woolf. Leslie Stephen, In Literary Fathers, pp. 350-356.
Az írás a szerző a Lélekemelő magazin 2023/1 számában, B. Király Györgyi szerkesztésében megjelent, Virginia öröksége: szárnyak és a gátlások... című megjelenésének bővebb változata