Artemisia Gentileschi, a barokk Róma egyik legnagyobb festője, Orazio Gentileschi lányaként, 1593-ban látta meg a napvilágot.

Első jelentős munkáját, a Zsuzsanna és a vének című festményt 17 évesen készítette, valószínűleg apja segítségével. 1612-ben, vitathatatlan tehetsége ellenére, elutasította felvételi kérelmét a művészeti akadémia.

Artemisia egész életművére rányomta bélyegét az ifjúkorában elszenvedett megaláztatás: képein keresztül állt bosszút az egész férfitársadalmon. Gyakran örökített meg tehetetlen férfiak meggyilkolását ábrázoló jeleneteket, mint az 1612-ben festett Judit lefejezi Holofernészt (amelynek később elkészítette egy nagyobb méretű változatát is) és a Szépművészeti Múzeumban látható Jáhel és Sisera. Képei főszereplőjeként gyakran ábrázolta saját magát.

A 17. századi Itália hajnalán, amikor a nők életük végéig kisebbségi szerepben, apjuk, férjük, testvérük vagy fiuk tulajdonában voltak, Artemisia a társadalom minden törvényét áthágta azzal, hogy kizárólag a művészetéhez tartozott. Saját dicsőségét és szabadságát keresve hercegeknek és bíborosoknak dolgozott, ecsetje erejével kereste a kenyerét, és fáradhatatlanul építette fel művészetét. Tehetsége és alkotóereje révén korának egyik leghíresebb festőjévé, minden idők egyik legnagyobb művészévé vált.

Caravaggio hatása igen nagy volt egész életművére, főként az intenzív színek, a megvilágítás és az alakok beállítása terén. Mivel mind ő, mind apja Caravaggio követője volt, és sokat dolgoztak együtt, hasonlított a stílusuk. Néhány képről ma sem lehet hitelesen eldönteni, melyikük munkája.

Személyes életének tragédiája, a gyermekkorában elszenvedett nemi erőszak, és az elkövető, Agostino Tassi festőművész ellen indított, nagy visszhangot kiváltó per mélyen befolyásolta életét és pályafutását. A botrány beárnyékolta zsenialitását. Valójában, Caravaggióhoz hasonlóan, több mint három évszázadba telt, mire munkássága visszanyerte az egyetemes elismerést és a neki járó megbecsülést.

A díjnyertes játékfilmet is ihlető, a tizenhatodik században élő és alkotó női művészre először a századforduló után, 1916-ban Roberto Longhi művészettörténész, Anna Banti férje hívta fel a figyelmet, majd a kétezres évektől életműkiállítások keretében (legutóbb: The National Gallery, London, 2020-21) újra előtérbe került, s azóta töretlen népszerűséggel szerepel az erős, önmegvalósító nő metaforájaként és női sors-példaként a szakmai párbeszédben és a kultúra laikus szegmensében egyaránt. 

Karakterét sokféle megvilágításban elemzik: Artemisia Gentileschi példája egyike Gerevich József a Szemfényvesztő művészet című, alkotáslélektani szemléletű könyvének fontos alapköveinek is.