top of page

Művészetterápia és demokrácia

– Sándor Zsuzsa interjúja dr. Gerevich József pszichiáterrel az Artisbusiness-en

"A lélekgyógyász, pszichoterapeuta a hetvenes években az elsők közt alkalmazta gyógyító munkájában a művészetterápiát nálunk. Több könyvet írt az alkotók és múzsáik kapcsolatáról, legutóbb megjelent Szemfényvesztő művészet című kötetében pedig a tehetség és a művek születésének titkait kutatta. Dr. Gerevich József rendelőjében gyakran megfordulnak művészek is.

Nagyon sok művész sorsát, személyiségét elemzi a Szemfényvesztő művészet című kötetében. Rengeteg munka lehet ebben. Miért izgatja ennyire ez a téma? Gyermekkorom óta vezetek olvasónaplót. Ösztönösen ráéreztem arra a később megismert goethei intelemre, hogy minden nap olvass el egy verset, nézz meg egy képet, hallgass meg egy dalt, és ha tetszik, raktározd el magadnak. Én ezt teszem különböző intenzitással mind a mai napig. Ennek a folyamatnak az első látható eredménye a hetvenes években megjelent Gulácsy- és Nemes Lampérth-tanulmányokban mutatkozott meg. Alapvetően nem pszichiáterként, hanem gondolkodó emberként izgat a művészet. A pszichiátria és pszichológia inkább csak szakmai keretet nyújt számomra, és újabb kérdéseket generál. Például kíváncsivá tesz: vajon egy pszichiátriai betegség hozzájárul-e a műalkotás születéséhez vagy ellenkezőleg, a szerzők végleges elnémulásához vezethet, lerombolja a kreatív teljesítményt? Mindkét „kimenetelre” akadnak példák. Ugyanakkor a művészet keletkezése olyan csoda, amely a legkevésbé fejthető meg csupán a pszichoszakmák eszközeivel.

Önnek is voltak rejtett művészi ambíciói? Próbálkozott a megvalósításukkal? Kamaszkoromban verseket és drámákat írtam. A mai napig írok novellákat, többnyire az asztalfióknak. Orvostanhallgatóként amatőr színtársulatokban vettem részt, sőt magam is létrehoztam egyet. Pszichiáterként – mediterrán országokban ellesett példák alapján – krónikus pszichiátriai betegeknek tanítottam be színdarabokat, és különleges élmény volt tapasztalni, milyen rejtett tehetségek bontakoznak ki, ha kellő figyelmet kapnak és helyzetbe kerülnek.

A szülei művészettörténészek voltak. Ez mennyiben határozta meg az életét? Kora gyerekkortól folyamatos élményként, egyfajta környezeti hatásként zúdult rám a művészet. Apám elemi kötelességének érezte, hogy tanítsa gyermekeit: verseket olvastunk, múzeumokba jártunk, művészfilmeket néztünk. Amikor tízéves lettem, kezembe nyomta a klasszikus szerzők könyveit. Mivel apám a kora középkor kultúrájával foglalkozott elsősorban, a képzőművészet és építészet terén ebből a korból kaptam tőle a legtöbb ismeretet. Szent Erzsébet életét kívülről fújtam. Noha a bölcsészet iránt egész életemben elemi vonzódást éreztem, ötéves korom óta orvos akartam lenni. Anyám akkoriban súlyosan megbetegedett, és bármennyire szerettem volna segíteni neki, kisgyerekként persze nem tehettem semmit. Egyfajta jóvátételi motívum vezérelhetett az orvosi pályára. Amikor kihúzok egy pácienst a bajból, ez a tudattalan szükséglet elégül ki. Az orvosláson belül miért választotta a pszichiátriát? Amikor belgyógyászatot tanultam, belgyógyász szerettem volna lenni, amikor szemészetet tanultam, szemész. Az orvosi tanulmányok során a pszichiátriával ismerkedtem meg a legkésőbb, de akkorát ütött rajtam, hogy elsöpörte korábbi elképzeléseimet. Máig töretlen a pszichiáter-identitásom.

1978-ban hozta létre a Na’Conxypan művészetterápiás közösséget. Ez akkoriban nagyon újszerű kezdeményezés lehetett a hazai pszichiátriában… Újszerű volt, de nem egyedülálló. Benedek István „aranyketrecében”, majd más rehabilitációs intézetekben, például Kiskovácsiban alkalmazták már itthon is a művészetterápiát. Mi a budapesti Pszichiátriai Klinika nappali szanatóriumában azt az elvet valósítottuk meg, hogy „mindenki művész”, mindenkiben van valamilyen rejtett, könnyen vagy nehezebben láthatóvá tehető tehetség, amelynek kibontakozását egyengetni kell. A Gulácsy Lajos álomvilágát tükröző Na’Conxypan „fedőnevű” terápiás közösségben olyan páciensekkel dolgoztunk, akik a gyógyulásuk érdekében végeztek kreatív tevékenységet. Hogyan zajlottak ezek a művészetterápiás foglalkozások? A nappali szanatórium liberális légköre sokféle egyéniség önmegvalósítását tette lehetővé a művészet eszközeivel. Volt egy páciensek által kifejlesztett helyi rádiónk, amely egész nap saját készítésű irodalmi és ismeretterjesztő műsorokat sugárzott. Önkéntes alapon látogatható művészeti szakkörök működtek nálunk, ahol festők, grafikusok tanítottak művészeti technikákat. Köztük például Pass Lajos költő avatta be az érdeklődőket a vers- és novellaírás rejtelmeibe. Színtársulatok szerveződtek, rockzenekarok alakultak. A szanatórium pincéje a remek akusztikájával ideális helyszíne lett ezeknek a kezdeményezéseknek. Nálunk adott első koncertet az Orgazmus, majd az URH-zenekar is, és fellépett az akkor már betiltott Inconnu együttes is. Sokan rajtuk keresztül ismertük meg a formabontó és felkavaró „kegyetlen színházat”. Minden hónapban egyéni kiállítás nyílt a páciensek műveiből, valamint a társadalom által nem tolerált művészek munkáiból. Szerepelt nálunk „szellemfestő”, aki médiumon keresztül, szellemek által közvetített festményeket hozott létre, zenefestő, aki kottákkal festett zenei műveket. Rendszeresen tartottunk író–olvasó találkozókat is. A művészetterápia és az antipszichiátria összekapcsolódott. Megszüntette a hagyományos, hierarchikust orvos–beteg kapcsolatot. A művészetterápia a szabadság kis szigetévé vált? Valóban így történt. Olyan transzparens, a külvilág felé nyitott terápiás közösség jött létre, amely demokratikus elvek szerint működött: elmosódott a betegek és az egészségesek közötti határ, az orvos sem megközelíthetetlen autoritásként volt jelen. A fehér köpenyt ünnepélyes és jelképes szertartással levettük magunkról Zseni Annamáriával, a szanatórium másik pszichiáterével. Nem felülről diktáltunk, hanem a páciensek valós lelki szükségleteit vettük figyelembe. Mindez egy diktatórikusan működő társadalom alrendszereként jött létre. A fejünkben azt a romantikus gondolatot dédelgettük, hogy ez a kis közösség demokratikus modellt állít a nagy társadalom elé, amelynek ebbe az irányba kellene fejlődnie. Ám az igazi célunk nem az volt, hogy minél több műalkotás szülessen, hanem, hogy minél több ember váljon kiegyensúlyozottá, ismerje fel a valódi szükségleteit, tanulja meg képviselni az érdekeit, fejlessze képességei, találja meg élete párját, hivatását, éljen boldog és egészséges életet. A kreatív foglalkozások ezt szolgálták. A művészet megváltoztatta, elmélyítette a kapcsolatát a betegeivel? Terápiás munkám során sokszor hozok fel művészpéldákat pácienseimnek. Különösen Johann Wolfgang von Goethe esetét, akinek öngyógyító aktivitása és művészi-költői tevékenysége szorosan összefüggött egymással. Goethe-t a születése után a klinikai halál állapotából kellett újraéleszteni. Húga világra jöttekor pedig az édesanyja végleg elutasította fiát. Goethe ezután öt testvérét veszítette el. Első tíz évét a folyamatos gyász uralta, ám míg a többi családtagja gyászolt, ő bevonult a szobájába és levelet írt az elhunyt testvérének. Gyakran emlegetem van Goghot és Frida Kahlót is, akiknek a népszerűsége hozzájárul ahhoz, hogy követendő példákká váljanak. Nem feltétlenül a remekművek alkotásában, inkább küzdőképességük, kitartásuk és következetességük okán. Sokan úgy gondolják, a művészek általában saját traumájukat dolgozzák fel műveikben, számukra az alkotás öngyógyítás is. Említene egy-két olyan történetet, amik leginkább megérintették? Auguste Rodin szobrász az anyja haptefóbiáját, azaz érintésiszonyát kompenzálta a szobrai alapanyagával való „intim viszonya” révén, Luigi Pirandello Nobel-díjas író a felesége pszichotikus megbetegedését próbálta feldolgozni pszichiátriai témájú novelláiban és drámáiban. Hihetetlenül izgalmas a XVII. századi festőnő, Artemisia Gentileschi küzdelme, ahogy a festészetével gyógyította a férfiaktól elszenvedett szexuális traumáit. Legújabb könyvemben, a Szemfényvesztő művészetben számos más példával is bemutatom a művészek heroikus öngyógyító küzdelmeit.





Igaz, hogy traumák, szenvedések kellenek a nagy műhöz? Pokolra kell menni érte? Szó sincs erről! Számos művészt ismerünk, aki egészséges, akinek nem voltak dokumentálható traumái. Tehát nem feltétlenül van szükség tragédiákra, szenvedésre a művek létrehozásához. A könyvemben sok olyan boldog emberi kapcsolatot mutatok be, ahol a harmónia csodálatos műveket érlelt: Rembrandt van Rijn, Peter Paul Rubens kései szerelmi élményei, Lovis Corinth házassága emelhető ki jellegzetes példaként. Kezelt művészeket is? Mennyiben különböznek ők az átlagembertől? Vannak olyan személyiségvonások, amikben ők mások? Sok művészt kezeltem, kezelek. Az utóbbi években a művészek tudatosan keresnek fel engem, mert írásaim alapján azt feltételezik, hogy jobban megértem őket, mint azok a kollégák, akik nem foglalkoznak alkotókkal. Valójában ugyanazokkal a fájdalmakkal és szenvedésekkel találkozom náluk is, mint másoknál, ugyanolyanok a gyarlóságaik, a vágyaik, a szenvedélyeik, és megküzdési módjaik is. Ahogy nincs traumaspecifikus művészet, úgy nincs művészspecifikus trauma vagy betegség sem. Lényegünket tekintve mindannyian egyformák vagyunk.

Az interjú a B. Braun támogatásával valósulhatott meg."

eredeti megjelenés: https://www.artisbusiness.hu/hu/hireink/muveszetterapia-es-demokracia-828/?fbclid=IwAR2UUXL8pLy8J98m8gcO5IvA6cdMkDclSRd4dhM2Ht1rGR2Z3qbC-bWLl5A

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comentarios


bottom of page