top of page

Hét nyelven beszélnek?

Lázár Júliát és Imreh Andrást, a Hét nyelven beszélünk versantológia műfordítóit, szerkesztőit kérdeztük a kötet születéséről.


L.: Úgy tűnik, mintha az utóbbi időben egyre nagyobb figyelem és érdeklődés övezné a műfordítást. Hogy látjátok ezt? Mi lehet ennek az eredője?

LJ: Sajnos én nem látom, hogy nagy érdeklődés övezné a műfordítást. Az olvasó ritkán nézi meg a fordító nevét, a kiadók gyakran fel sem tüntetik a reklámjaikban. De próbálkozunk. A Magyar Műfordítók Egyesülete az európai CEATL-lal karöltve évek óta küzd a fordító láthatóságáért. Hiszen a műfordító “újraír” egy szöveget, nem szolgai módon tesz át egy-egy mondatot egyik nyelvből a másikba. Hangot fordít és nem szavakat. Szinte feléleszti egy új nyelven az adott szerzőt. Szerzői joga van. Ezt sokszor a szerkesztők sem értik. Ezért szeretnénk, hogy néhány európai példát követve nálunk is a könyvborítón tüntessék fel a szerzőé mellett a műfordító nevét. Talán a mesterséges intelligencia előretörése is felhívta a figyelmet a műfordításra, illetve arra, mi a különbség szakfordítás és műfordítás között. A gép lehet szótár, de – egyelőre legalábbis – nem érzékel finom árnyalatokat, nem lát tágabb összefüggést, irodalmi utalásokat stb. Azon pedig sokat lehet vitatkozni, hogy melyik fordítói iskolának van igaza. Különösen versek esetén, a formához ragaszkodjunk inkább vagy a tartalomhoz? Mindenképp veszítünk, akkor hogyan nyerjünk? Ferdítünk vagy fordítunk? Csupa izgalom és öröm a fordítás, miközben (iszap)birkózunk a szavakkal és állandóan tanulunk, magunkba isszuk más népek kultúráját, vagy egy-egy szakma, földrajzi táj minden részletét, csínját-bínját.

IA: A minap feltűnt egy bizonyos darab egy bizonyos színházban. Ilyen-olyan okokból ragaszkodtam volna egy régi, jól bevált fordításhoz, megpróbáltam tehát utánanézni, hogy azt játsszák-e. A honlapon minden, de tényleg minden információ megvolt. Leszámítva a fordító nevét. Létezik, hogy Euripidész tudott magyarul?

Valami mintha mégis lenne a levegőben. Ha a közgondolkodásban nem is, de talán a legszűkebb szakmánál tágabb körben. Láttam, ahogy a kiadó előre tesztelte a potenciális közönséget a kötettervvel kapcsolatban. Az egyik véleményező válasza ez volt: „Helyes, hogy megjelenik a borítón a fordítók névsora”. Hogy miért vált izgalmassá? Talán mert a műfordítás kiváló ösvényt kínál a mű meghódítására vállalkozó túrázóknak. Diákjaimmal épp egy Seamus Heaney-versen dolgozunk. Menet közben derült ki, hogy a görög „barbár” szó eredetileg nem pejoratív, épp ellenkezőleg. Ez magához a vershez egészen új ösvényt nyitott. Azért ez izgalmas, nem?

L.: Mióta gondoltok magatokra műfordítóként és milyen út vezetett a hivatáshoz?


LJ: Gyerekkoromban kezdtem, rögtön egy ikonfestészetről szóló orosz cikkel. Pokoli nehéz volt. Aztán pályázatot is adtam be. Sors bona volt a jeligém, a bíráló odaírta: nihil aliud. Akkor abbahagytam. Már tanítottam, amikor valakivel szóról szóra egybevetettük Karinthy Micimackójának első hat fejezetét az eredetivel. Ez nagy-nagy bátorságot adott. Mennyivel színesebb szó például a „pagony”, mint a „wood”, azaz erdő. Megtanultam, hogy nem kell, sőt nem szabad szó szerinti fordításra törekedni. Aztán belépett az életembe Géher tanár úr, Géher István, aki szerda esténként műfordító szemináriumot vezetett. Hét éven át szinte minden szerdán ott voltam. Ő mindig azt mondta, jó magyar szöveget kell csinálni. Keresni kell a mi szerzőnkhöz hasonló hangot a magyar irodalomban. Beágyazni, magunkévá tenni. Akkor meg tudjuk szólaltatni. És rögtön odaadta nekem Sylvia Plath naplóit. Két évig dolgoztam a rövidített változaton. Aztán egész életemben Plath többi szövegén. Hát így.


IA: Nekem a műfordító sokáig olyan volt, mint a szakállamtitkár. Műfordító? Noooormális? Akkor már miért nem igazi? Olyan, aki mondjuk meg tudja csinálni a felsőfokú nyelvvizsga fordítási feladatait. Amúgy az ment. Mint amikor az ember kiegyenget és forsriftosan újra felteker egy reménytelenül összegabalyodott slagot. Szóval amit a mesterséges intelligencia ma már úgy, ahogy elvégez. Azután egyetem után én meg Lator versfordító szemináriumára keveredtem. És ő is nagyjából pont arra tanított, mint Julit Géher.

L.: Melyek azok a kérdések, amelyek ma is a fordításra irányítják a személyes figyelmeteket és érdeklődéseteket?

LJ: A jó szöveg mindig izgalmas. Külön szerencse, ha a saját személyiségfejlődésünkkel egybevág egy-egy könyv vagy vers üzenete. De elképzelhető aktuálpolitikai ok: négy vagy öt holokauszttal foglalkozó könyvet fordítottam – mert ennyit tudtam tenni az eluralkodó antiszemitizmus és mindenfajta kirekesztés ellen.

IA: Előbb van az izgalom, aztán a kérdések.

Van úgy, hogy egy vers belemászik az ember fülébe. Egyáltalán nem feltétlenül úgy, ahogy egy sláger, a dalszerűségével. Hanem a bonyolult mondatszerkezetével, egy különös stílusalakzattal, egy szóválasztással, akármivel. De mindezek elfednek valamit. Hogy mit, azt nem tudom megmondani. Csak lefordítani tudom. Már ha tudom.

L.: A Hét nyelven beszélünk című kötetben Ija Kiva ukrán, Yvonne Redrick brit, Gérard Cartier francia, Guy Helminger luxemburgi, Jaan Malin észt, Antonio Rivero Taravillo spanyol költők versei jelennek meg a ti és Lengyel Tóth Krisztina, Schein Gábor és Vonnák Diána, valamint a L’Atelier csoport fordításában. Honnan jött a kötet ötlete és miként épült fel a koncepciója?

LJ: A Magyar Fordítóház szervezésében és a Ház fenntartása érdekében találtuk ki ezt a nemzetközi költőtalálkozót. Engem 2018-ban az Arvon Alapítvány és a British Council meghívott egy megemlékezésre, egyben közös munkára, Ted Hughes halálának huszadik évfordulóján. A yorkshire-i Clockhouse-ban töltött egy hét alatt dolgoztam először együtt Yvonne-nal és Antonióval, valamint egy kedves német kollégával. Ez volt a kiindulópont, András hozzáadta a saját remek ötleteit és programokkal teljesítette ki a két hetet, amit a hat európai költő Magyarországon töltött. Mindenképpen nyitni akartunk, a Ház, az ország, a magunk és egymás érdekében. A kötet jól mutatja – azt remélem –, hogy ez sikerült is.

IA: Az ötlet egyáltalán nem az enyém. Maximum annyiban, hogy én vettem észre azt a kulturális pályázatot, amit a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa 2023 keretében meghirdettek. Rögtön azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy ezt a Fordítóháznak írták ki. Azt találtuk ki, hogy meghívunk hat költőt, akikkel megismertetjük a régiót, a közönséggel meg őket. Iskolákat látogattunk, felolvasásokon kerekasztal-beszélgetéseken vettünk részt, műhelyeket, kreatív írás órákat tartottak. Mindehhez elengedhetetlen volt, hogy lefordítsunk tőlük egy használható mennyiségű verset, amikből aztán a nyáron színészek versperformanszokat tartottak. Szóval a kötet anyaga megvolt. És szerencsére Juli kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha már megvan, adjuk ki. Az is sokat segített, hogy a közönség szerette ezeket a költőket. A hat különböző figurából egyet legalább. De inkább többet. Csak hát milyen kiadó ad ki manapság kortárs versantológiát? Hát a Labirintus. Amiért ezúton is köszönet. Végül is úgy döntöttünk, hogy külön blokkban, a kötet elején közöljük a Füreden írt vagy ihletett verseket. Utána pedig a költőket külön-külön. De sok más megoldás is felmerült.

L.: Mik a tapasztalataitok, kulturálisan és nyelvileg milyen azonosságok és különbségek mentén értjük és érzékeljük egymást, önmagunkat és a világot Európában? Milyen nyelvi határok és ösvények választanak el és kötnek össze bennünket?

LJ: Nálunk nincsen háború, de Európa és az egész világ forrong körülöttünk. Érdekes egymás mellett látni az ukrán Ija Kiva és a napfényes Sevillából érkező Antonio Rivero Taravillo verseit.

A környezetünk, a kultúránk lehet más, de a szorongásaink, az örömeink, az emberségünk közös. Pontosan ezt szeretnénk tudatosítani: a hétköznapokban is jobb volna a közös dolgoknak örülni, mint különbségek alapján gyűlölködni.

IA: Korábban már utaltam rá: úgy alakult, hogy hat nagyon különböző költő jött itt össze, Európa minden égtájáról. Nem csak az anyanyelvük tér el, hanem a költői nyelvük is. Látszatra kevés köti össze Ija Kiva háborús apokalipszisét Yvonne Reddick modern természetközeliségével, Jaan Malin hangköltészetét Gérard Cartier enigmatikus barokkjával és Guy Helminger játékos köznapiságát Antonio Rivero Taravillo komoly hétköznapiságával. A valóságuk, az élményeik is mások. Amikor Tartuban 20 fok fölé emelkedik a hőmérséklet és Jaan végre szandált vehet július közepén, Antonio a besötétített sevillai lakásban nyög – odakint 53 fok. Abban a pillanatban, amikor Ija szülőházát szétbombázták, Guy talán épp villamosra szállt Luxemburgban, és nem kezelt jegyet, mert ingyenes a tömegközlekedés.

Ehhez képest nemcsak hogy azonnal megértették egymást, amikor költészetről kezdtek beszélni (mégis csak szakmabeliek), de ezen túlmenően engem az döbbentett meg, hogy mintha létezne európai identitás. Nem tudnám definiálni, de létezik.

L.: Milyen típusú verseket talál az olvasó a kötetben? Alkalmas lehet a kötet arra, hogy a magyar olvasó kulturális, nyelvi, lírafilozófiai következtetéseket vonjon le az egyes nyelveket képviselő költőket olvasva? Mennyire reprezentálják a lírai hagyományaikat és a kortárs anyanyelvi lírájukat a költők?

LJ: Mind a hat költő képviseli a saját irodalmát, az európai hagyományt és valamiféle modernizmust is. Éppen ezért a kötet rendkívül sokszínű. Olyan, mint egy kaleidoszkóp. Az ember forgatja, és csak ámul. Persze a komoly ilyen-olyan következtetésekhez nem elég egy versgyűjtemény. Ez a könyv igyekszik kedvet csinálni a további olvasáshoz.

IA: Ugyanakkor egy-egy költő kb. 10-15 verse túl kis mintavétel ahhoz, hogy rálátást adjon egy-egy kortárs nemzeti-nyelvi költészetre. Az angol, a spanyol és a francia, de még a német és az ukrán is hatalmas költészet, számos, egy időben létező és ható hagyománnyal, iskolával. Ezek közül egy-egy költő többnyire eleve csak az egyikhez kötődik. De az biztos, hogy rajtuk keresztül belátást nyerhetünk és jó esetben kedvet kaphatunk további olvasásra.

L.: Kiknek ajánlanátok a kötetet?

LJ: Mindenkinek, aki önmagával szeretne találkozni, de nem csak a megszokott önmagával. Aki tágítaná a személyisége (és persze műveltsége) határait. Annak, aki csak élvezné egy-egy vers zeneiségét. Annak, aki szívesen veti egybe az eredeti szöveget a fordítással és boldogan kritizálja a fordítót. Annak, aki szeret olvasni, vagy éppen most szereti meg a verseket. Elvégre varázsszavak.

IA: Meg annak, aki már eleve szereti a verseket, meg a nyelveket, meg a kuriózumokat. Ez a könyv hét nyelven beszél. Azért ilyen nem sok van.




A Hét nyelven beszélünk | We Speak the Same Language című versantológia a pill. kapszulakötet-sorozatunk első darabja. Megrendelhető webshopunkban, itt.


A kötetet 2024. április 12-én mutatjuk be az Írók Boltjában. Az eseményre a kötet szerte Európából Budapestre érkező költőivel együtt szeretettel várunk minden érdeklődőt.


199 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

コメント


bottom of page