top of page

A Szemfényvesztő művészet egy egyetemista szemszögéből

„Az emberi létezés lényege éppen az, hogy az ember individuum, és mint ilyen egyszerre képviseli önmagát és az egész emberi nemet, oly módon, hogy az individuumban egyúttal jelen van az egész emberi nem, az emberi nemben pedig az individuum.” (Søren Kierkegaard)


„Bovaryné én vagyok.” (Gustave Flaubert)


Egy művészeti alkotással való találkozás rendszerint elindít bennünk egy ’intrapszichés beszélgetést’ – az alkotó, mint a kollektív psziché egyik küldöttje egyszerre lép interakcióba nemcsak a művész-befogadó közös tudatos sorsmetszetével, hanem a homály fedte területeket is óvatosan megbolygatja, vagy hirtelen mozdulattal teszi láthatóvá a lepel alatt megbújó valóságot. Az idézett szövegekkel hangsúlyozni kívántam azt a kierkegaard-i „egyedi egyetemes” eszmét, mely véleményem szerint a művészetpszichológia, de általánosságban véve a művészetek egyik központi lényege: az alkotások által mindannyian realizálhatjuk, hogy Bovarynék vagyunk – ezen aktív munka eredménye pedig a sorsközösség élménye lehet az adott alkotóval.

Pszichológus hallgatóként és leendő terapeutaként úgy gondolom, a tudomány objektív trendjének fokozódó térnyerése ellensúlyozásaként egyre sürgetőbb kérdéssé válik a terapeuta művész-identitása; Rollo May mintájára, aki szerint „minden terapeuta egzisztencialista, amennyiben jó terapeuta”, a

saját pszichológusi ’ars poetica’-m az utóbbi időben kiegészült még a minden terapeuta műértő, amennyiben jó terapeuta elgondolással. Ennek az utóbbinak a megvalósulásában kulcsfontosságú szerepet játszik Gerevich József munkássága, aki legutóbbi könyvében: a Szemfényvesztő művészet-ben minden eddiginél átfogóbb művészetpszichológiai ismeretanyagot halmozott fel.

Szemléletes analógiaként szolgál a könyv nyitánycíme, az „Utazás szerzők és művek körhintáján” – a körhinta mérnöke, a szerző kimért pontossággal érte el könyve olvasása során, hogy az élmény se túl intenzív, se túl lassú legyen, fenntartva ezzel egyszerre a jelenben történő olvasás élvezetét, és a következő ’kör’ iránti vágyakozást is.

A könyv a művészet több ágát (különösen a képzőművészetet és a szépirodalmat) és a pszichológia számos aspektusát tárgyalja – utóbbi képezi a mű struktúráját is, azaz a fejezetek a művész ’hogyan’-ja köré csoportosulnak, a ’mit’ annak illusztrálására szolgálnak. Emellett a könyv kiválóan egyensúlyoz aközött, hogy mind a műértőnek, mind a laikus olvasónak hasznára váljék: egyszerre tudja élvezni ugyanis a művészetekben jártas és még a művészetekkel csak ismerkedő olvasó is, hiszen a gazdag illusztrációk, az élettörténetek és regényrészletek rövid, ámbár velős bemutatása miatt senkit sem hagy lemaradni a szerző; ugyanakkor az alkotásokkal való új és régi, futó találkozások is inspirálóan hathatnak a művészetekben való további személyes kutatáshoz. Egyik emlékezetes személyes élményem ezzel kapcsolatban a könyv „Geyer Stefi-szindróma” alfejezete, amely során Bartók és a hegedűművésznő közti viszony alakulását követhetjük nyomon a zeneszerző művein keresztül – párhuzamosan hallgatva a darabokat és figyelve a könyvben kiemelt motívumokra a zenébe való bevonódás egy minőségileg új tapasztalását nyitotta meg számomra.

Összességében tehát a könyv egyszerre funkcionál a laikusok számára magával ragadó olvasmányként és a hallgatóknak izgalmas tankönyvként; úgy vélem, hogy diákként, a sokszor száraz tankönyvek világában a Szemfényvesztő művészethez hasonló szakirodalmak járulnak hozzá leginkább a szakma melletti tényleges elköteleződésünkhöz.


Gustave Flaubert portréja | Nadar, Public domain, via Wikimedia Commons (Gallica BNF)

114 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page