top of page

A művész maszkja mögött

Gerevich József Szemfényvesztő művészet (2021) című kötete nagyfokú gondolatgazdagsággal és éleslátással enged betekintést a különféle műalkotások pszichés műhelymunkáiba, szép magyarázatát adva azoknak a lélektani körülményeknek, amelyek során a művész önmagával, a környezetével és a művel való kapcsolatai és benső küzdelmei a műalkotásban tükröződnek le, s ahogy a közönség találkozik a kész munkával. Gerevich könyve e komplex folyamatot a festészet, az irodalom, a zene és a film példáival szemlélteti, olyan alkotókat szólítva összehasonlító párbeszédre, mint Virginia Woolf, Frida Kahlo, Ernest Hemingway, Petőfi Sándor, Federico Fellini, Tolsztoj, Beethoven, Mozart, Paul Gauguín, Sylvia Plath, Vincent van Gogh vagy Lucian Freud. A kötetben több ízben felmerül a szerző halálának, elnémulásának, a műalkotás hátteréül szolgáló traumatikus élményeknek és a leleplezendő művészi maszknak problémái, melyeket a szerző gondos precizitással jár körbe.


Provokatív állítással indít a könyv első fejezete. Gerevich szerint ugyanis a szerző

minden esetben része a művének, s a műalkotás számára nem más, mint egy álarc, amely

mögött felfedezhető az alkotó szubjektív jelenléte. Ahogy a szerző rávilágít, ennek érzékletes magyarázatát adják azok az egyes alkotók életrajzában megfigyelhető körülmények, amikor a művész nem hajlandó megválni az alkotásától, valamint azok az életrajzi helyzetek, amikor egy mű a puszta művészi indíttatásból, mindenféle külső kényszerítő erőtől elkülönülve jön létre. Az önkifejezésnek ez utóbbi formája különösen érdekes a Francisco Goya a spanyol királyi udvar számára készített festményeinek és rézkarc-metszeteinek és falfestményeinek összehasonlító vizsgálatában, amelyek, mint Gerevich mondja, két külön világot tükröznek, hiszen utóbbi munkái (Kolosszus, Fekete festmények) az önkifejezés spontán erejével áradtak belőle. A számos példa közül kiemelendő Gustave Flaubert kijelentése („Bovaryné én vagyok.”), a női karakter maszkja mögé bújó férfiíró, a jungi „anima”-„animus”, valamint az irodalmi alkotáson keresztül a társadalmi nemek közti átjárás kérdéseit is felszínre hozhatják.

Életrajz és a fikció keveredésének összetettségére összpontosít a második fejezet. A paradigmát, mely szerint a műnek teljességgel el kell határolódnia az alkotó kezétől, megkérdőjelezik a vallomásos költészet, ahol az alkotó dekonstruálja a maga életrajzát, valamint az életrajz és a fikció közötti határátlépések, amikor a szerző beleéli magát szereplői sorsába, illetve benne él a műben.


A műalkotás szolgálhat az alkotó represszív formában élő vágyai kiteljesítésének

eszközéül. Sigmund Freud álomfejtésről szóló nézetei alapján igyekszik alátámasztani a

feltevést, amely szerint szinte minden műalkotás magán hordozza a vágyteljesítés bizonyos

fokozatait, miközben óvatosan megjegyzi, hogy e vizsgálathoz pusztán azok a művek és

alkotók relevánsak, akiknél az élettörténet és az alkotás egymással minden kétséget kizáró

kapcsolatot feltételeznek. A műalkotások különleges aspektusát adják a halálközeli élmények, amikor a mű magán hordozza az idő reszketését, valamint az alkotó és az alkotás végességét. A szerző részletesen beszél a szerző és a közönség, művészek és múzsáik, valamint az alkotók egymás közötti találkozásairól, a traumatikus élményekről, a szerzői önreflexióról, valamint az alkotói némaságba burkolózás pszichológiai összetevőiről. A művészet közönségre gyakorolt hatásainak negatív és pozitív oldalai különösen hangsúlyosak Gerevich könyvében, hiszen tiszta magyarázatát adja azoknak a szociálpatológiai sajátságoknak, amikor a műalkotás, egy határozott célból vagy teljesen akaratlanul, a befogadót cselekvésre készteti.


A műalkotás pszichobiográfiai elemzéséhez elengedhetetlen szempont a spontaneitás és

a tudatosság dimenzióinak felderítése, amelynek során Gerevich a művészi identitás

kialakulásához és teljességéhez vezető kreatív tevékenységeket stimuláló állapotokról ad

széleskörű tájékoztatást. A kötet záró szakasza a művészt a közönséget bábként rángató,

enigmatikus Svengaliként, egy sötét maszk mögött settenkedő mágusként írja le, aki saját

életrajzát és személyiségét a műveiben folyamatosan újra alkotja, a valóság elvárásaira a

képzelet játékos irrealitásával felelve.


A Szemfényvesztő művészet e rendkívül összetett pszichológiai és esztétikai összetevőket olvasmányos stílusban tárja fel az olvasók számára. Bár Gerevich elsősorban képzőművészeti és irodalmi példákat használ, a zene- és filmtörténet egyes alakjai, valamint az állatvilágban megfigyelt Svengali-bűvölet (a menyét Gerevich értelmezésében az egyik legnagyobb művész az állatfajban), ha pusztán egy-egy mozzanat erejéig is, művét további színekkel látják el. A Szemfényvesztő művészet záró gondolatai kitűnően összegzik a könyv alaptételeit. Minden műalkotás egy vágyteljesítés produktuma, melynek során a művész a

valóságot a maga elvárásaihoz rendeli. A művész maszkja alól így alternatív valóságok

dimenziói sejlenek fel, melyek elragadó áramlatait munkáiban rögzíti.


Illusztráció: Sylvia Plath, Háromarcú portré, 1950-51.

17 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comentários


bottom of page